...ugrás vissza az első részre

Át akarsz evezni A-ból B-be, de nem tudod, mire számíthatsz?

Mindezt a média bevonásával akarod megtenni mert abban reménykedsz, hogy azt bevetve célt érhetsz?

Az alábbiakról azt a tanulságot lehet levonni, hogy ha bizonyos körülmények között akarsz valamit teljesíteni, talán jobb, ha azt ,,láthatatlanul'' teszed... Csak akkor beszélj bármiről is, ha már senki sem tud ártani neked!

(Ha bizonyos hatósági közegek lettek volna ott annak idején mondjuk Thor Heyerdahl expedícióinak indulásakor, a nádhajók, balsafa-tutajok el sem indulhattak volna...)

A Balkánra jellemző logikátlan bürokratizmus kísértetiesen hasonlít arra a magyarországi abszurdra, amely az extrém sportolókra vonatkozik biztosítás terén...

Köszönet Krémer Gábornak, aki nem sajnálta az időt az adriai átkelésekre vonatkozó alapos fordításra, az eredményt pedig megosztotta velünk.

Eredeti forrás: Kayaking Across the Adriatic Sea



Harcolni egy ex-kommunista kormányügynökséggel nem szerepelt az utazásra vonatkozó terveink között. Sajnos a próbálkozásunk, hogy elsőnek keljünk át kajakkal az Adrián kísérőhajó nélkül, oda vezetett, hogy összeakasztottuk a bajuszt a Horvátországi Split kikötőjének Kikötői Kapitányságával. Szándékaink szerint ez az expedíció rávilágít Horvátország és Olaszország (ahonnan Shane nagyapja és az én nagyapám is származik) közös múltjának egy darabjára mivel végigevezünk egy történelmi Dalmát halász útvonalon, amely egy 45 mérföldes nyílt tengeri átkelést jelent a Vis szigetén lévő Komiza kikötőjétől Palagruza szigetéig.

Shane felszedett engem a reptéren március 11-én szombaton, és azzal az üzenettel várt, hogy a kikötő vezetője (a kikötő „kapitánya”, aki a helyi hajózási hatósági feladatokat is ellátja, szerk.) letartóztatással fenyegetett minket, hogyha 500 yardnál messzebb megyünk a parttól. Egyenesen az irodájába mentünk ahol megtudtuk, hogy engedély kell az átkeléshez. Kérdésünkre nem tudták pontosan megmondani, hogy mik is a feltételei az engedély elnyerésének; lassan kezdett derengeni, hogy az expedíció legnehezebb része még a vízreszállás előtt elkövetkezett. A probléma forrása a tengeri mentőszolgálat egy tagja volt, aki olvasott az utunkról egy helyi lapban. Ő szólt a kikötő vezetőjének, hogy ne adjon engedélyt az átkeléshez.

A két bürokrata megegyezett egymással, hogy szerintük egyikünk sem ért a tengerei kajakozáshoz, illetve a tengeri kajakokkal való hosszú átkelésekhez. Hétfőn visszamentünk a Kikötő Kapitányságra, egy dossziényi dokumentummal az eddigi sportteljesítményünk alátámasztására. Továbbra is elutasították az út engedélyezését, állítva, hogy nem felelünk meg az „íratlan” szabályoknak, és ragaszkodtak hozzá, hogy vigyünk magunkkal kísérőhajót.

Mivel ekkorra már a helyi média üdvöskéi lettünk, gondoltuk kihasználjuk a helyzetet, és elárasztottuk a kikötő vezetőjét cikkekkel, interjúkkal és TV szereplésekkel. Még Tony Prijont –-- a PRIJON kajakgyár tulajdonosát ----, valamint Stipe Bozic-ot, Split híres Everest mászóját és kalandtúrázóját is meggyőztük, hogy lépjen fel az érdekünkben. A napi menet az újságosig és a séta a korzón erőt adott nekünk. A helyiek felismertek minket és mosolyogtak rajtunk, félig bolondnak hittek, de tiszteltek, mert kiálltunk azért, amiben hittünk.

Szerencsénkre Shane egyik barátja, Nigel Turnbull hamarosan felajánlotta a yachtját, Tamarát, mint kísérőhajót, így két nappal később kértünk és kaptunk engedélyt az induláshoz. Azonban az engedély feltételhez volt kötve, nem hagyhatjuk el a Horvát vizeket.

Ekkor még nem foglalkoztunk ezzel, így is úgy is átkelünk Olaszországba, engedéllyel vagy anélkül, gondoltuk.

Az első, 28 mérföldesre tervezett napunk első pihenője a Brac szigetén lévő világítótoronynál volt. A torony gondnoka és a barátai mosolyogva mondták, hogy olvastak rólunk a lapokban és hallottak rólunk egy vitaműsort a rádióban pont aznap reggel. Megiszogattunk fél liter vörösbor-víz keveréket, amit bevandénak hívnak, valamint egy darab sütit, miközben válaszoltunk a kérdéseikre az utazásunkkal kapcsolatosan.

Az első éjszaka a Hvar sziget mellett lévő Pakleni szigeteken táboroztunk egy kis öbölben. A következő napon, útban Vis szigete felé kaptunk egy kifújt 15 csomós szelet és egy bosszantó 3 láb magas hullámzást. Mikor beértünk Komiza kikötőjébe, a legnagyobb megelégedésünkre azt láttuk, hogy a város lakóinak egy kis csoportja a kikötőben nyüzsgött és izgatottan felénk mutogatott, fellelkesítette őket, hogy sikerült teljesítenünk a távot. Egy idősebb asszony odajött és üdvözlésül adott nekünk egy narancs üdítőt. 15 percre híresek lettünk Horvátországban és ezt élveztük. A második napi 45 mérföldes nyíltvízi átkelésünket hajnali négykor kezdtük. Az előrejelzés szerint kezdetben délkeleti szél lesz, ami később átvált északnyugatira. Palagruza 9 órányi megfeszített evezés után feltűnt a horizonton, ez megadta nekünk a szükséges lökést az út folytatásához. A nap végére 12 órányi evezést teljesítettünk, az előrejelzés szerinti elforduló, de közben 25 csomósra erősödő szélben, ami 10 lábas megtörő hullámokat keltett. Később tudtuk meg, hogy Shane és én voltunk az elsők, akik átkeltek a szigetek között emberi erővel hajtott járművel, 1937 óta. A halászok hajóikkal ezen a csatornán eveztek 800 éven át minden évben, versenyezve a legjobb halászhelyekért. Partraszálltunk, tábort vertünk és végigsétáltunk a hosszú gerincen a világítótoronyig. A torony gondnoka itt is úgy fogadott minket, hogy: „Isten hozott, láttalak benneteket a TV-ben, és tudtam hogy jöttök! Kértek egy kis bort?” Együtt étkeztünk a családjával a sziklacsúcsra tűzött otthonukban az Adria kellős közepén és mentálisan felkészültünk az „illegális” átkelésre Olaszországba. Már mögöttünk volt az expedíció legnehezebb átkelése. A legrövidebb út és legközelebbi határállomás 35 mérföldnyire volt, amihez át kellett kelni a nemzetközi hajózó útvonalon Viestébe. 9:30-kor indultunk és 15 mérföldnyire délkeletre voltunk, 20 mérföldre Olaszországtól, mikor a kikötő vezetője magából kikelve rádión hívott minket és a pozíciónk megadását követelte. Mikor megadtuk a helyzetünket, a harc megkezdődött. Fenyegetőzött letartóztatással, börtönnel és bírsággal. Próbáltunk kompromisszumot kötni, de tájékoztattak minket, hogy már riasztották az olasz parti őrséget és a rendőrjárór, akit értünk küldött, átmegy akár az olasz vizekre is, hogy elfogjon minket, ha továbbmegyünk.

Súlyos bajba keverhettük volna nem csak magunkat, hanem barátainkat, a Tamara legénységét is. Ott ültünk tökéletesen nyugodt, evezésre alkalmas időben az olasz eszpresszó illatát lengette felénk a szellő, és meg kellett hoznunk kényszer hatására a nehéz döntést, befejeztük az expedíciót, és visszavitorláztunk Splitbe. A helyi média szárnyaira kapott minket ahogy kikötöttünk, még a helyi focicsapat, a Hajduk Split sem kapott ennyi médiafigyelmet az aznapi rangadóra. Kifejeztem elégedettségemet, hogy teljesítettük az átkelést Komizáról Palagruzára, ugyanakkor hangot adtam csalódottságomnak, hogy a Kikötői hatóságok nem érezték elég fontosnak az expedíciónkat és megakadályozták, hogy végül elérjük Olaszországot. Shane kevésbé volt udvarias, a kikötő vezetőjét és a tengeri mentőszolgálat tisztviselőit szánalmas bürokratáknak és agyatlan robotoknak nevezte, akikre büszke lehetett volna Titó, a korábbi jugoszláv diktátor. Horvátország éppen elmulasztott egy esélyt, hogy csatlakozzon az EU-hoz (ezt nem tudom melyik évben írták, szerk.), és valószínűleg nem is kapnak meghívást a csatlakozási tárgyalásokra 2011-ig (a tárgyalások most, 2010 elején jól haladnak, a legtöbb fejezetet lezárták, a Szlovén határvitát tárgyalásos úton kompromisszummal rendezték, 2011-re akár tagok is lehetnek, szerk.). A mi tapasztalataink is mutatják azoknak a problémáknak egy részét, amivel ennek a gyönyörű és történelmi értékekben gazdag országnak meg kell küzdenie.

Hozzászólások: