• Át akarsz evezni A-ból B-be, de nem tudod, mire számíthatsz?
  • Mindezt az Adrián akarod megvalósítani?

Az alábbi írás megvilágítja a nehézségeket, és azokat a nehézségnek tűnő dolgokat is, amelyek valójában nem azok. Köszönet Krémer Gábornak, aki nem sajnálta az időt egy alapos fordításra, az eredményt pedig megosztotta velünk.

Eredeti forrás: Kayaking Across the Adriatic Sea

Ülök a számítógépem előtt, miután kivittem barátomat Ray Fusco-t a reptérre, az USA-ba visszainduló járatához, és beszámolok az elmúlt két hét eseményeiről. Ray és én nemrég megpróbáltunk első tengeri kajakosként átkelni az Adrián kísérőhajó nélkül. Az emlékeim visszatérnek egy tegnapi megjegyzéshez Ray búcsúvacsoráján, amely a magával ragadó Joško Božanić professzor, a Split-i Egyetem tengerészettörténeti tanszékének vezetőjének a szájából hangzott el. Idézett egy szólást, amelyet az eredeti spanyol nyelven nem tudnék megismételni, de a lényegét angolra átfordítva úgy hangzik: ,,A férfiaknak három csoportja létezik, azok akik élnek, azok akik már meghaltak, és azok akik a tengeren vannak.''. Véleményem szerint ez azt jelenti, hogy vannak, akik nyugodtan sétálnak végig az életükön, vannak akiknek az élet nem jelent semmit, és vannak akik valóban kiélvezik az életüket az utolsó cseppig (ennek azért van más olvasata is, szerk.).

De vajon nem tartalmazhatja egy ember élete mindhármat? Ebben az értelemben a professzor megjegyzése valóban találó volt a mostani átkelési kísérletünk vonatkozásában. Mi éltünk, hajóztunk, és meg is haltunk. A hosszú távú tengeri kajakozás monoton tud lenni, nem egy túlzottan izgalmas sport. Az expedíciónk során eveztünk szigetek közötti csendes vízen, ahol a hullámzás rövid kifutása miatt a tenger aránylag nyugodt volt és az evezés csupán kemény munka.


A tengeri kajakozás értelmét azok a napok adják, amikor kint vagy a háborgó nyílt tengeren. Az adrenalin szétárad benned, ahogy a szél és a hullámok felerősödnek. Csak te vagy ott, a kajakod, és a képességeid, senki másra nem számíthatsz  --- a tengeri kajakosok csak önmagukra hagyatkozhatnak. Ray és én átéreztük ennek az izgalmát, amikor az 5-ös/6-os tengerrel küzdöttünk esőben és viharban a kimerítő 12 órás átkelés során Komiža kikötőjéből Palagružára.


Azonban, ami eredetileg úgy indult, mint egy expedíció, ami felhívja a figyelmet Dalmáciára és az Adriára, hamarosan egy bürokratikus rémálommá vált, ami megölte bennünk annak a reményét, hogy Horvátországban a közeljövőben komoly fejlődésnek induljanak a vízi kalandsportok.

2006. március 15, szerda

Miután végre megkaptuk a feltételes engedélyünket az elinduláshoz előző este, Ray és én vízre tettük a kajakokat Matejuška reggel 6.15-kor. Matejuška megfelelő indulóhelynek tűnt, mivel az expedíció a dalmát halászoknak állított emléket. A tenger állapota gyenge közepes volt, és a szellő elhanyagolható, erős ellentétben azzal a 90 csomós bórával, ami néhány nappal azelőtt fújt ugyanitt. Egy kis csoport elbúcsúztatott minket, és a kompok megszólaltatták kürtjeiket üdvözlésül, ahogy elindultunk a nyílt tenger felé. Eseménytelen háromórányi evezés után ki kellett nyújtani a lábunkat kicsit és enni valamit, így partra szálltunk a Brač szigetén lévő Milna melletti világítótoronynál. Azonnal meleg fogadtatásban részesültünk a torony gondnoka és barátai által, és nemsokára azon vettük észre magunkat, hogy fél liter bevandát markolunk, ami fele vörös bor, fele víz. Említették nekünk, hogy reggel a rádióban Stipe Božić Splitből, aki kétszer mászta meg az Everestet, vitatkozott rólunk Boris Matošić-csal, a Spliti kikötő vezetőjével. Stipe azzal érvelt, hogy a világ történetében egyetlen felfedezés sem jött volna létre, ha a kikötővezető hozzáállása általános lenne az emberek között. A délutáni evezéssel eljutottunk a Pakleni szigetekig, ahol tábort vertünk éjszakára. Teljesítettünk 40 kilométert az első napunkon.


Az ideális kajaktúrán minden felszerelést és csomagot a hajókban viszünk. A két hajó így tartalmazott egy sátrat, hálózsákokat, ruhákat, főzőfelszerelést, biztonsági felszerelést, beleértve az elsősegély csomagokat, fáklyákat, EPIRB nyomkövető bójákat és rádiókat, valamint az élelmiszereket és a vizünket 6 napra.


Mindegyik megpakolt kajak súlya közelített a 71 kilóhoz. Annak ellenére, hogy a Spliti kikötővezető ránk parancsolt, hogy vigyünk magunkkal ,,kísérő'' hajót, mi megmondtuk a yacht kapitányának, Nigel Turnbullnak és legénységének, hogy nem lesz rájuk szükségünk, és ne próbáljanak segíteni nekünk az úton. Meg akartuk csinálni az expedíciót ,,kísérő nélkül''.

 

2006. március 16., csütörtök

Miután felkeltünk reggel 8-kor, továbbmentünk közepes keleti szélben a Pakleni szigetektől Vis szigetének északi partja felé. Késői ebédet tartottunk egy gyönyörű kis strandon, ami sajnos tele volt műanyag szeméttel, de ez sok dalmát strandon előfordul. Már csak egy rövid táv volt hátra, hogy teljesítsük a 30 kilométeres utunkat Komižára.

Komiža sokáig az adriai tengeri halászat központja volt. A helyi tájszólás eredete a ,,franca lingua'', a régi mediterrán halászok nyelve. Fénykorában 7 szardínia üzeme volt, ami az aktuális fogást készítette elő eladásra a világ piacaira. A Komižai halászok alapították az ausztrál, dél-amerikai, és az USA nyugati partján működő halászati ipart. Ezenfelül 400 éven keresztül ez volt a kiindulási pontja a világ egyik leghosszabb hajóversenyének. Akár száz darab ötfős legénységgel rendelkező Falkuša versenyzett itt 75 kilométert Palagruža szigetéig, ami egy pöttynyi szikla a hatalmas tenger közepén, és mindezt azért, hogy a legjobb halszárító helyeket elfoglalják a kicsi Palagružai strandon. Ray és én az ő nyomaikat akartuk követni. Mi akartunk lenni az elsők, akik kizárólag emberi erővel hajtott járművel megteszik ezt az utat hetven év után.

 

2006. március 17., péntek

A nap még a horizont alatt volt, amikor Ray és én vízre tettük kajakjainkat, hogy megkezdjük az utat Palagruža felé. Számításaink szerint 12 órára volt szükségünk, hogy elérjük a szigetet, de tartalékolnunk is kellett egy kis időt, hogy biztosak lehessünk benne, nem sötétben kell majd partra szállnunk a sziklákon.

A tenger csendesen csobogott kajakjaink alatt, ahogy elhagytuk Komiža kikötőjét. Csupán fejlámpáink csekély fénykörében láttuk magunk előtt a hullámzást. Nehéz volt előre látni mire számítsunk. Pont mikor a nap felemelkedett a viharfelhők mögött a horizonton, megkerültük a sziget csúcsát, és irányt vettünk Palagruža felé. Kezdetben a szelet az arcunkba kaptuk délkelet felől. A tenger már mozgalmas volt ezen korai órában. Igyekeztünk a hullámvölgyekben haladni, miközben idegesen néztünk balra, hogy időben észrevegyük a szokásosnál nagyobb hullámokat, amik csoportokban érkeztek.

Lassan elhagytuk Vis és Biševo szigetét. Amint távolodtunk, a szél elfordult kelet felé és végül északnyugat felől a viharos tramontana csapott le ránk. A tempónk az alig 4 km/óráról hirtelen megugrott 8 km/óra fölé, ahogy lefelé siklottunk a 2,5 méteres hullámokról. A tenger egy dühödt mosógép belvilágára hasonlított, ahogy a különböző irányból érkező hullámok összecsaptak alattunk. Pihenéshez, evéshez és egyéb szükségleteink elvégzéséhez Ray és én egymás mellé kötöttük a kajakokat. Két vagy több tengeri kajak így egymás mellé kötve felboríthatatlan. Az Inuitok, akik feltalálták a kajakozást, időnként hosszabb időszakokat is kint töltöttek a tengeren, akár komoly viharokat is túlélve ezzel a módszerrel. Tizenhat kilométerre Palagružától, a sziget feltűnt a párás horizonton. Ott is maradt a következő 4 órában, kecsegtetve minket, amíg mi feléje bukdácsoltunk. Megkerültük a pengealakú szigetet, hogy partra szálljunk a védett délnyugati strandon, ahol számos halásszal találkoztunk, akik az időjárás elől kerestek itt menedéket hajóikkal. Kimásztunk hajóinkból és elterültünk a strandon égő izmokkal és feltört tenyérrel egy teljes napnyi folyamatos erőfeszítés végén. A törzsünk elfáradt a kajakok folyamatos egyensúlyozásától az egyszerre több irányból érkező hullámokon. Az átkelés nem csak fizikailag volt fárasztó, de szellemileg is kimerítő volt. Folyamatosan koncentrálnunk kellett a megtörő hullámokra, amik könnyen beboríthattak volna bennünket a jéghideg vízbe. Palagruža szigete egyszerűen lélegzetelállító, pont erre volt szükségünk egy ilyen fárasztó nap után. A világítótorony a mészkősziklák tetején fészkel, dús virágú növényzettel körülvéve, amely madarak ezreinek ad otthont.

Nem várt ránk kényelmes ágy, így a köves strandon vertük fel sátrainkat, majd szerencsénkre meginvitált bennünket a torony gondnoka és családja vacsorára.

 

2006. március 18., szombat

Miután jutalmul megengedtük magunknak, hogy egy órával tovább aludjunk, Ray és én tábort bontottunk és elindultunk reggel 9 órakor. Az idő tökéletes volt. A tramontana még mindig fújt, de már nem olyan erősen, a hullámzás is jelentősen csökkent. Korábban eldöntöttük, hogy átmegyünk Olaszországba, ami innen csak 50 kilométer volt. Az engedélyünket, amit a spliti kikötő vezetőjétől kaptunk, és ami csak arra szólt, hogy elmenjünk Palagružára, teljesen jelentéktelennek éreztük, minthogy kicsinyes bürokraták terméke volt csupán. Semmi sem tarthat vissza bennünket attól, hogy véghezvigyük eredeti tervünket és átkeljünk az adriai tengeren. A kicsinyes bürokraták azonban más véleményen voltak. Amint közeledtünk a horvát határhoz 18 kilométerre Palagružától, útban Vieste felé, Tamara, a mi „papírforma szerinti” kísérő hajónk mellénk húzódott. Az olasz partok látótávolságban voltak már, mikor Nigel közölte velünk, hogy a spliti kikötő vezetője megfenyegetett bennünket, hogy letartóztatnak, ha továbbmegyünk, illetve hogy az elfogásunkra már útnak indította a Vis szigetén állomásozó rendőrhajót. Miután megbeszéltük a továbbhaladás mellett és ellen szóló érveket, Ray és én megállapodtunk, hogy mivel rajtunk kívül másokat is hátrányosan érintene, ha továbbmennénk, ezért inkább feladjuk a tervünket, hogy átszökjünk a határon és feltettük kajakjainkat a kísérőhajónkra. Nigel irányt vett Hvar városa felé, ahová meg is érkeztünk éjfélre.

 

2006. március 19., vasárnap

Egy Hvar főterén elfogyasztott kávé után elvitorláztunk Splitbe. A spliti hatóságok rendszeresen ellenőrizték rádión, hogy nem gondoltuk meg magunkat és indultunk el mégis Olaszország felé.

Délben kikötöttünk a kikötővezető irodája előtt, lepakoltuk a kajakokat és a felszerelést a kísérő hajóról és hazamentünk. Ezzel véget ért félresiklott kalandunk. Ray és én izgatottak voltunk attól, hogy mi lehetünk az elsők, akik egy ilyen vállalkozást véghezvisznek. Megfelelően felkészültek voltunk és kitűnő felszerelésünk volt. Csalódást okozott, hogy egyes emberek tengeri kajakozással kapcsolatos öntelt tudatlansága miatt kellett visszafordulnunk. Ahelyett, hogy Dalmácia jó hírét vihettük volna a világban, most külföldön sajtóhírek jelennek meg arról, hogyan akadályozott meg minket célunk elérésében a régimódi kelet-európai önkény.

Olyan tisztviselők, mint Radovan Linić és Edo Šarunić a Rijekai tengeri mentő szolgálattól, Boris Matošić a spliti kikötő vezetője és Željko Jerkov a spliti városi tanács elnöke nem riadnak vissza attól, hogy megakadályozzanak fiatal és jól képzett embereket abban, hogy tehetségüket kibontakoztassák.

A szembetűnő különbség a nyugati és keleti gondolkodásban nyilvánvalóvá vált, mikor készültünk az utunkra. Amikor meséltünk amerikaiaknak vagy ausztráloknak a tervünkről, csakis pozitív visszajelzéseket kaptunk, főleg olyanoktól, akik már a miénknél nehezebb expedíciókat is teljesítettek, de akárkit kérdeztünk Horvátországban, még a fiatalok is, akiknek élvezniük kellene az életüket, csakis arra tudtak gondolni, hogy miért nem fog sikerülni ez a vállalkozás. Úgy gondolom, hogy ez szomorú példa arra, mennyire kevés változás történt a fejekben itt Horvátországban a régi idők óta. A tengertől való őszinte félelem lehet a felelős az ilyen beállítottságért. Sokkal indokoltabb lenne tisztelni a tengert ahelyett, hogy félnénk tőle. A félelem megvetéshez vezet. A megvetést pedig jól mutatja az Adrián úszó szemétmennyiség, ami tönkreteszi a különleges kavicsos strandokat, a mészkősziklás partszakaszok rombolása a fúrókagyló miatt (nem a fúrókagyló rombol, az ember rombol, hogy megehesse a kagylót, ami a sziklában van, szerk.), ami kihalt holdbéli tájat hagy maga után a víz alatt, vagy a halpiacokon naponta látható méreten aluli halak visszaeresztésének elmulasztása, mely a halállomány csökkenéséhez vezet. Mindenekelőtt mindenkinek meg kell hozni a döntést, hogy él, hal vagy navigál.



Eredeti vágatlan szöveg:

http://www.lifejacketadventures.com/stories/pdfs/Kayaking_Adriatic_Sea1.pdf

Hozzászólások: