Gustloff: a világtörténelem legsúlyosabb tengeri katasztrófája
(I. rész)
1945 elején a nagy világégés a végéhez közeledett Európában. A szövetséges koalíció hadereje két irányból támadta a tengelyhatalmak legerősebb államát, Németországot.
Nyugaton a brit-amerikai erőket igen kemény próbatétel elé állította a Wehrmacht és a Luftwaffe, hiszen a szárazföldön 1944. december közepén az Ardennekben indítottak a németek ellentámadást, amelyet csupán nagy nehézségek és áldozatok árán tudtak a túlerőben lévő angolszászok megállítani, ugyanakkor pilótáik körében páni félelmet váltott ki egy új német csodafegyver, az első sugárhajtóműves repülőgép, az ME-262 megjelenése, amely jó 200 km/óra sebességgel múlta felül a leggyorsabb szövetséges vadászgépeket is.
gustloff

Ennélfogva az amerikai-brit erők még 1945 januárjában sem tudtak átkelni a Rajnán. A keleti fronton ellenben az oroszok nagy iramban nyomultak előre, jó esélyük volt arra, hogy, akár Németország egész területét megszállva, a szovjet hatalmi övezetet kiterjesztik a Rajna vonaláig. Ez a tragédia alighanem be is következett volna, amennyiben – már a kortársak által is a sztálingrádi csatához hasonlított – budapesti ostrom idején fővárosunk hős magyar és német védői nem állítják meg a Vörös Hadsereg Duna-völgyi előrenyomulását két hónapra. A baltikumi fronton azonban a szovjet haderő 1945 januárjában meghódította Nyugat-és Kelet-Poroszországot, sőt, január 23-án elérte az Oderát is.

Ebben a válságos helyzetben rendelte el Dönitz admirális a Hannibál-hadművelet lebonyolítását, vagyis Kelet-Poroszország evakuálását az ottani német lakosság életének megmentése végett. A vörös ármádia ugyanis bosszúszomjasan lépte át a német határt. A tábori bordély intézményét nélkülöző szovjet katonákat Ilja Ehrenburg zsidó származású szovjet-orosz író verseivel arra tüzelte, hogy Németország területére lépve erőszakolják meg a nőket, s álljanak kegyetlen bosszút a civil lakosságon.

A vörös veszedelem megérkezésekor aztán a világtörténelem legnagyobb méretű evakuálási programját hajtották végre: a Wehrmacht (véderő), s ezen belül a Luftwaffe (légierő) és a Kriegsmarine (haditengerészet ) egységei példás rendben és precizitással ürítették ki a veszélyeztetett területeket. Mintegy 2,2-2,5 millió embert telepítettek át nyugatra, s mindezt kemény téli időben, mínusz 15, mínusz 20 fokos hidegben, háborús körülmények között.



------------


A megpróbáltatásokat mégis vállalta minden érintett, hiszen egy kelet-poroszországi település, Nemmersdorf (ma Oroszország európai enklávéja részeként Majakovszkojének hívják) polgárai már a megelőző, 1944-es év októberében ízelítőt kaphattak abból, mi vár rájuk az orosz megszállás alatt. Amikor a Wehrmachtnak átmenetileg sikerült visszafoglalnia a községet, még a sok borzalmat látott katonák is szinte sokkot kaptak a látványtól: házuk kapujára szegezett emberek, karóba húzott áldozatok és bestiális módon halálra erőszakolt nők, árkokba lőtt gyermekek és puskatussal agyonvert csecsemők maradtak szerte-szét heverve, haló poraikban is meggyalázva a vörös horda kétnapos uralma után a település utcáin. Sőt, a barbár hódítók még a félszáz francia hadifogolynak sem kegyelmeztek, a németekkel együtt őket is elpusztították. A keleti porosz területekről evakuáltak számára 1945 január végére egyetlen menekülési útvonal maradt: a Balti-tenger. Ezért a két fontos kikötővárosban, Danzigban és Gotenhafenben óriási zsúfoltság alakult ki, a tömeget ráadásul folyamatosan fenyegették az ellenséges bombázók, mégsem hagyta ott senki sem a helyét, hiszen ez esetben nem volt esélye arra, hogy valamelyik hajó fedélzetére feljusson. 1945. január 28-án megkezdődött a menekültek behajózása a Wilhelm Gustloff fedélzetére.

Maga a gőzös a korabeli technika csúcsteljesítménye és a világ legnagyobb kirándulóhajója volt. A tíz emelet magasságú vízi jármű súlya 25 ezer tonnát nyomott, hossza 208 méter, szélessége 24 méter volt. Fedélzetén 416 főnyi legénység és 1463 utas számára volt hely. Az egyetlen utas osztályon „minden németek leendő népközösségeként” vakációzók számára könyvtár, koncertterem, teniszpályák, uszoda és téli kert nyújtottak luxuskörülményeket.

A hajó névadója Wilhelm Gustloff, az NSDAP külföldi szervezetének svájci csoportfőnökeként tevékenykedett a 30-as években, és terjesztette az alpesi országban a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. 1936. február 4-én davosi lakásában egy 27 éves zsidó orvostanhallgató, az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként született David Frankfurter négy lövéssel meggyilkolta Gustloffot. A helyi rendőrkapitányságon, majd később, a bíróságon tett vallomásában azt mondta, hogy azért lőtt, mert zsidó, továbbá tisztában van tettének súlyával és következményeivel, azonban nincs mit megbánnia. A bíróság 18 évi fegyházbüntetést rótt ki Frankfurterre, ám a Harmadik Birodalom kapitulációja után, 1945. június 1-jén a svájci hatóságok szabadon engedték. Ezután Gustloff gyilkosa Palesztinába távozott egy jövendőbeli zsidó állam reményében; majd ennek megalapítása után az izraeli védelmi minisztérium alkalmazottjaként dolgozott.

Amikor 1937-ben elkészült a luxushajó, Hitler döntése alapján a nemzetiszocialista mozgalom mártírjának, Gustloffnak a nevét kapta. A világháborút megelőző években kirándulóhajóként utasokat szállított a norvég fjordokhoz, földközi-tengeri szigetekre és Madeirára, majd 1939-ben átalakították kórházhajóvá, 1940 novemberétől pedig kaszárnyahajóként működött.

A Gustloffot 1945. január végén ismét üzembe helyezték, ezért készült most egy újabb német menekülthullámot nyugatra, Kiel kikötőjébe szállítani. Hogy pontosan hány ember utazott a Gustloffon ama végzetes január 30-ai napon, pontosan nem tudható, ugyanis 6600 személyt vettek nyilvántartásba, ám a későbbiekben mindenféle regisztráció nélkül újabb tömegek furakodtak fel a fedélzetre, akiknek a számát mintegy 3 000-re becsülhetjük. A hajónyomda ugyanis ennyi élelmezési pótjegyet nyomtatott ki utólag az utasok számára, így hozzávetőlegesen 10 ezer ember zsúfolódott össze a hajó fedélzetén. Közülük 1100 fő volt a katonai, a matróz és a tengerészeti kisegítő személyzet, a többiek civil földönfutó asszonyok, öregek és mintegy 4000 gyermek.

A Gustloff tragédiája és a német történelem alakulása szempontjából is különös jelentőségre tett szert a január 30-ai dátum. A hajónak nevet adó NSDAP-csoportfőnök ugyanis pontosan 1895. január 30-án született Schwerinben, ahol később Hitler – majd az NDK-s időkben elpusztítandó – emlékművet állíttatott Gustloff mártíromságának tiszteletére. 1933-ban pedig éppen ezen a napon nevezte ki Hitlert, mint a legtöbb szavazatot szerzett Reichstag-béli párt vezetőjét Hindenburg birodalmi elnök kancellárrá.

A Gustloff elsüllyedése előtti órában pedig a Führer utolsó szózatát intézte a német néphez, melyet a hajón utazó 10 ezer menekült számára a fedélzeti hangszórók közvetítettek. Szintén Berlinben, ezen a napon mutatták be a kiváló német rendező, Veit Harlan – a Jud Süss című, tavaly itthon is vetített film alkotója – által forgatott Kolberg című monumentális történelmi tablót, a várost 1806-ban Napóleon hadai ellen megvédő német hősök emlékére. (Egyetlen adalék a film készítésének hátteréhez: a háború utolsó szakaszában mintegy 200 ezer statiszta és 6000 ló állt rendelkezésre a forgatási munkálatokhoz). Végül, ahogyan Günter Grass német író megörökíti a katasztrófáról írott Ráklépésben című regényében: talán a sors rendelése lehetett, hogy a Gustloff „a hitleri puccs (valójában a Führer az ún. weimari köztársaság alkotmánya alapján törvényes úton lett Németország kancellárja) tizenkettedik évfordulója alkalmából kotyogjon alá a habokba, szőröstül-bőröstül-patkányostul, mégpedig Gustloff születésnapján, sőt születése percében: pontban huszonegy óra tizenhat perckor három reccsenés…”

Amikor alkonyat tájt a luxusgőzös kifutott Gotenhafen kikötőjéből a Löwe torpedónaszád kíséretében – miközben jégtörőkkel kellett számukra a Danzigi-öbölben a hajózó utat biztosítani – hózáporban, mínusz 18 fokos hidegben az enyhén hullámzó Balti-tengerre, tízezer ember sóhajtott fel megkönnyebbülten, azt gondolván, hogy a veszedelmeket végleg maguk mögött hagyták, nem sejtve, hogy a gyötrelmek és a halál pokoli örvénye felé hajóznak.

A Gustloffnak két parancsnoka volt. Petersen kapitány a kereskedelmi flottától érkezett, Zahn kapitány a hadiflottától. Közöttük, valamint első tisztjeik között hatásköri vita bontakozott ki a választandó útvonalról. Az egyik lehetséges verzió szerint a hajó a part menti útvonalon haladt volna, amely a sekély víz miatt biztonságot nyújthatott a tengeralattjárók ellen. Ellene szólt viszont az, hogy a partvidék el volt aknásítva.

A másik elképzelés szerint a Gustloffnak a nyílt tengeri, aknamentesített mély vízi útvonalat kell választania, amelyen viszont szabad prédává válhat a hajó a környéken cirkáló szovjet tengeralattjárók számára. Tízezer szerencsétlen ember vesztére végül a kapitányok az utóbbi útvonalat választották. Mint utóbb kiderült, végzetes döntés volt a Gustloffra nézve az is, hogy nem sokkal 18 óra után Petersen bekapcsoltatta a helyzetjelző lámpákat, mivel rádión egy szembejövő aknakereső köteléket jelentettek. Végül az egykori tengeralattjáró- parancsnok, Zahn ellenzésére Petersen kikapcsoltatta a lámpákat a jobb és a baloldali helyzetjelzők kivételével.

E fények keltették fel a pomerániai partvidéken portyázó szovjet S 13-as tengeralattjáró parancsnokának, Alekszandr Marinyeszkónak a figyelmét. A kapitány Odesszában ukrán anyától és román apától született, aki még a Marinescu nevet használta. Felnőtt korában bármennyire is igyekezett folyékonyan oroszul beszélni, jiddis elemekkel átitatott ukrán anyanyelvét gyakran színesítette román káromkodásokkal. Pályáját a kereskedelmi tengerészetnél kezdte, majd rövidesen átkerült fekete-tengeri hadiflottához, a világháború pedig már a balti flottánál érte. 1943-ban egy korszerű, új hajó, az S-13-as tengeralattjáró parancsnokává nevezték ki. A történelem és a sors különös fintora, hogy az S-13-as egy német konstrukció volt. Mivel a versailles-i békediktátum megtiltotta Németország számára a tengeralattjárók gyártását, ezért a birodalmi tengerészet egy hágai holland hajóépítő céggel készíttette el azt az új búvárhajót, amelyet a szovjet-német együttműködés keretében Moszkvának is szállítottak. (Hadtörténeti érdekesség, hogy a szövetségesek e célra kiképzett különleges alakulatai valóságos hajtóvadászatot indítottak a háború végén Hitler tudósai után, hogy megszerezzék a német csodafegyvereket. Mind az amerikai, mind a szovjet sugárhajtásos repülőgépgyártási-program a német ME-262 típus alapján kezdődött meg, rakétáik kifejlesztése, majd a világűr meghódítása pedig szintén a Harmadik Birodalomban előállított V-2 konstrukciójára épült.)

1945. január 30-án, este hét óra tájt észlelte a felszíni menetben haladó S-13-as első tisztje a Gustloff helyzetjelző fényeit. Marinyeszko úgy döntött, hogy a felszínen maradva gyorsított menetben megkerüli a célhajót és kísérőjét, a Löwét, majd a kétórás manőver végrehajtása után tüzelőállásba helyezkedett. A két hajó közötti távolság kb. fél kilométernyi lehetett, így az S-13-as kapitánya parancsot adott a lemerülésre, nehogy észleljék a Gustloffon – az időközben megjavult látási viszonyoknak köszönhetően – a szovjet tengeralattjárót.

Marinyeszko négy torpedó kilövését parancsolta meg matrózainak. Már akkor szokás volt, hogy a gyilkos fegyverekre annak útra bocsátói különféle üzeneteket, szövegeket írtak. Így az S-13 legénysége az első torpedóra a „szülőföldért” feliratot festette, a másodikra a „Sztálinért” szó került, a harmadikat „a szovjet népért” felirat ékesítette, a negyedik lövedékre pedig a „Leningrádért” ajánlást mázolták.

Marinyeszko kapitány négy torpedó kilövésére adott parancsot, de fatális véletlenként éppen az a töltet ragadt bele a csőbe, amelynek semmiképpen nem lett volna szabad meghibásodnia: a Sztálinnak felajánlott víz alatti akna. A tűzparancs elhangzása után a három lövedék 21 óra 16 perckor becsapódott a Gustloff fedélzetébe. A hajón elszabadult a pokol…

Forrás: kuruc.info

Hozzászólások: