Gustloff: a világtörténelem legsúlyosabb tengeri katasztrófája (II. rész)


A kelet-poroszországi menekülteket a nyugat-németországi Kiel, illetve Flensburg kikötő menedéke felé szállító Gustloff óriásgőzöst 1945. január 30-án este kilenc óra tizenhat perckor megtorpedózta a Marinyeszko kapitány irányítása alatt álló – német tervrajzok alapján épített – S-13 jelzésű szovjet tengeralattjáró.


Szerencsétlenség volt a szerencsétlenségben, hogy a Gustloff helyzetjelző fényei be voltak kapcsolva, így szinte elsüllyesztendő célpontként kínálták fel a németek a hatalmas monstrumot a szovjeteknek, ráadásul a kísérő hajó, a Löwe torpedónaszád lokátora a nagy hideg miatt el volt jegesedve, és nem érzékelhette az S-13-as feltűnését a Stolpe-zátony térségében. Az első torpedó a Gustloff elejét találta telibe, mire az ügyeletes tiszt, Weller kapitány azonnal lezáratta az orrészbe vezető összes vízzáró zsilipet, halálra ítélve ily módon az ott tartózkodó, szolgálaton kívüli, pihenőidejüket töltő matrózokat. Amennyiben ezt a nehéz elhatározást követelő parancsot Weller nem adja ki, a hajó percek alatt a vízvonal alá merült volna. A második becsapódás a leeresztett úszómedence alatti hajórészt érte, ahol a sebesülteket és a várandós asszonyokat szállásolták el. Itt a szétrobbanó üvegmozaikok szilánkjai darabokra szaggatták az éjjeli pihenőre tért szerencsétleneket. Végül az utolsó detonáció a hajó közepén, a gépháznál történt, így a motorok azonnal leálltak, és a fedélzetek világítása is megszűnt. Szerencsére a tartalékvilágítás néhány perc múlva bekapcsolt, ettől kezdve lehetséges volt némi tájékozódás és a menekülési útvonalak elérése a szerencsétlenül járt utasok számára.

A mentés folyamatát súlyosbította, hogy a Gustloff jobboldali részén a mentőcsónakok leeresztésére szolgáló kötelek és csigák a mínusz 18 fokos hidegben teljesen el voltak jegesedve, így használhatatlanok voltak. Az óriásgőzös megdőlése folytán a tükörsima jég borította napozófedélzeten hömpölygő tömegből rengetegen alázuhantak a tengerbe, ráadásul mentőmellény sem jutott a szerencsétlenül jártak közül mindenkinek. Így a legtöbbjük nem élte túl a nagy hőmérséklet-különbségből adódó sokkot. A mentésben nagy segítséget jelentett a kísérőhajó, a Löwe, amely keresőreflektorainak bekapcsolásával lehetővé tette a mentőcsónakok vezetőinek tájékozódását, valamint több száz hajótöröttet fel is vett a fedélzetére. A szerencsétlenség után néhány perccel érkezett a helyszínre a Hipper nevű nehézcirkáló, amely szintén menekülteket és sebesülteket szállított a T-36-os torpedónaszád kíséretében. Mivel a Hipper zsúfolásig volt emberekkel, és továbbra sem múlt el a tengeralattjáró-veszély, a hajó továbbhaladt a célállomás, Kiel felé, a Robert Hering kapitány parancsnoksága alatt cirkáló T-36-os legénysége pedig azonban megkezdte a mentést. Miközben Bosch ecsetjére kívánkozó apokaliptikus látvány tárult Hering kapitány tekintete elé, a hullámzó tengeren sodródó több ezernyi megfulladt és megfagyott gyermek holttestével, a velőtrázóan ordító, a halál torkából segítségért könyörgő további ezrek soha nem feledhető pokoli látványával, Marinyeszko – a vörös hadseregbeli harci morálhoz hűen – újabb két torpedót lövetett ki, ezúttal a mentést végző T-36-os felé.

 


Robert Hering kapitánynak másodpercek alatt kellett döntenie: vagy tovább folytatja a mentést a gondjaira bízott hajó legénységével, kockára téve ily módon embereinek és a fedélzeten tartózkodó menekülteknek, köztük a Gustloffról kimenekített asszonyoknak és gyermekeknek az életét, vagy, elhajózva a már amúgy is túlsúlyos és zsúfolásig megtelt torpedónaszáddal, nem növeli tovább az áldozatok számát. Hering az utóbbi megoldás mellett döntött, egy néhány évvel ezelőtti interjúban az általa elmondottak szerint helyesen, bár az idős tengerésztiszt soha nem tudta elfelejteni azt az infernális borzalmat, amelynek szem- és fültanúja volt 1945. január 30-ának kísérteties éjszakáján. Később Hering kapitány az 564 túlélő kimentéséért magas birodalmi kitüntetésben részesült: megkapta a Dicsőség Szalagot. Az említett televíziós interjúban elmondottak szerint az volt a kívánsága, hogy majdan ezzel a szalaggal helyezzék örök nyugalomra.

Sem a Gustloff 64 évvel ezelőtt bekövetkezett elsüllyesztése előtt, sem azóta nem esett meg a tengerhajózás történetében olyan súlyos katasztrófa, mint amely a Stolpe-zátony közelében bekövetkezett 1945. január 30-án.

 

wgustloff2

 


Az egykori kirándulóhajó fedélzetén a túlélés reményében összezsúfolódott kb. 10 ezer emberből a szovjet tengeralattjáró-támadás után alig több mint ezret tudtak a süllyedő roncs fedélzetéről, illetve a viharzó tenger hullámaiból kimenekíteni. A T-36-os torpedónaszádon menedéket lelő 564 emberen kívül a Löwe fedélzetére sikerült még feljutnia 472 szerencsés csillagzat alatt születettnek. Összességében tehát hozzávetőlegesen 9000 ember veszett oda a szovjet S-13-as támadása következtében, ám mivel – miként azt már írásom első részében említettem – pontos, statisztikailag megbízható adataink nincsenek a szerencsétlenül járt gőzös utasainak létszámáról, elképzelhető, hogy csaknem tízezren merültek el a Balti-tenger hullámsírjába azon a végzetes éjjelen.

Az áldozatok csaknem fele, 4000 fő, a gyermekek közül került ki. Az a szörnyűség, amit Marinyeszko és alárendelt tettestársai elkövettek, valóban háborús és emberiség elleni bűncselekmény volt! A Gustloff tragédiája nagyságrendekkel több áldozatot követelt, mint a minden nyugati kultúrkörben nevelkedett ember által jól ismert és több száz filmen megörökített, illetve a médiában is szinte naponta teret kapó Titanic-katasztrófa (csaknem tízszer annyi halott), vagy a valós megrendelő szervezetek kilétét illetően máig tisztázatlan kivitelezési hátterű 9/11-es kódszámon elhíresült egyesült államokbeli terrortámadás.

A szovjet tengeralattjáró-kapitány azonban úgy gondolta, hogy csaknem tízezer ember bosszúállásból vagy csupán öncélú kegyetlenkedésből történt meggyilkolása még nem elég fényes „hadi siker”, ezért a turkui haditengerészeti támaszpontra történő visszaútján egy újabb német hajót is a tenger fenekére küldött.
1945. február 10-én – amikor már teljes erővel folyt a drezdai holokauszt előkészítése, és akárcsak az Elba-parti Athénnak, Budapestnek is meg voltak számlálva a napjai – egy új vízi jármű került az S- 13-as periszkópjának célkeresztjébe, a General von Steuben óceánjáró gőzös. Ez a hajó némileg szerényebb kapacitású volt az akkor már a tengerfenéken enyészetnek induló Gustloffnál, hiszen „csak” 15 ezer tonnás volt, és a fedélzetén „csupán” 5200 főt szállított. Marinyeszko két torpedót lövetett a Steuben irányába, mindkettő becsapódott a céltárgyba, ennek következtében a monstrum hét perc alatt elsüllyedt.

 

wgustloff3

 


Mindössze 659 embert tudtak megmenteni, tehát legalább 4500-an lelték halálukat a menekültek közül. A tengerészkapitány mérlegkészítésként „eldicsekedhette”, hogy másfél hét leforgása alatt egymaga csaknem 14 ezer ártatlan áldozatot öletett meg.

 

A nagy háború azonban nem érhetett véget anélkül, hogy a szovjet hódítók ne süllyesszenek el még egy német hajót. 1945. április 16-án a fedélzetén kb. 7000 földönfutóvá lett némettel Pillauból Swienemündébe tartó Goya teherszállító hajót érte végzetes szovjet tengeralattjáró támadás. Eredetileg nem személyszállításra szolgáló hajóról lévén szó, a Goya nem rendelkezett lezárható vízválasztó rekeszfalakkal, így a detonáció után azonnal elsüllyedt. A katasztrófát alig több mint ezer polgári személy élte túl.

Tehát a háború utolsó szakaszában, két és fél hónap alatt a szovjet Vörös Lobogó Flotta tengeralattjáróinak katonái elsüllyesztettek három óriásgőzöst, ezzel együtt meggyilkoltak és a Balti-tenger hullámsírjába küldtek 20 ezer polgári személyt, akik szinte valamennyien nők, gyermekek, idős vagy sebesült fiatalabb, ezért frontszolgálatra alkalmatlan férfiak voltak. Ezekkel az akciókkal a vörös szörnyállam az összes létező nemzetközi szerződést és a hadi jog vonatkozó előírásait is durván megsértette. Természetesen az érintett és bűnös katonai parancsnokok, továbbá a legfőbb döntéshozó, az életről és halálról megfellebbezhetetlenül ítélkező Sztálin soha nem került semmilyen független nemzetközi bírói fórum elé, hiszen a győzteseknek a történelem tanúsága szerint jogilag mindig „igazuk” van.

A szövetséges koalíció győzelme és a béke beköszöntése után a szovjet haditengerészet egységei az 1950-es évek közepéig – szigorúan elzárva minden esetleges kíváncsiskodó tekintet elől – őrizték a roncsot rejtő helyszínt a Stolpe-zátony térségében, a lengyel hatóságok csak ezt követően végezhettek itt tenger alatti kutatásokat. Ennek oka az volt, hogy olyan híresztelések keltek szárnyra a Gustloff utolsó útjával kapcsolatban, miszerint a fedélzeten a Szovjetunió területén szerzett hadizsákmányt és műkincseket is szállítottak volna. Az orosz vezetés fantáziáját leginkább a nevezetes borostyánszoba foglalkoztatta, amely eredetileg a berlini Charlottenburg kastélyában helyezkedett el, azonban 1716-ban a porosz uralkodó I. (Nagy) Péter orosz cárnak ajándékozta. 1941-ben a Wehrmacht egységei visszahozták Königsbergbe (ma: Kalinyingrád), további sorsa ismeretlen, viszont létezett egy olyan feltevés, hogy a Gustloffal menekítette volna a német vezetés nyugatra a borostyánszobát.

wgustloff6

Az S-13-as parancsnokának, Marinyeszko kapitánynak a háború utáni sorsa tipikus szovjet sors. A balti Vöröslobogó Flotta hivatalos jelentései nem vettek tudomást a Gustloff, illetve a General von Steuben elsüllyesztéséről, így a kapitány úton-útfélen dicsekedett háborús sikereivel. Felettesei számára kezdett terhessé válni, s válaszuk nem sokáig maradt el: előbb lefokozták, majd a haditengerészet kötelékéből is elbocsátották, végül a „munkások és parasztok államában” Marinyeszko egy építőanyagipari vállalatnál lett raktáros. Azonban elkövette azt a hibát, hogy tolvaj és korrupt igazgatóját megvádolta, s végül ő húzta a rövidebbet: három évig az egyik szibériai Gulág-szigetcsoporthoz tartozó intézmény lakója volt. Később, öregségére, immár betegen rehabilitálták, de csak halála után részesült a legnagyobb elismerésben: 1990. május 8-án, a szövetségesek győzelmének napján leplezték le az akkori Leningrádban „a Szovjetunió hősének” monumentális bronz mellszobrát.

A Gustloff áldozatainak emléke pedig szép lassan feledésbe merült.

wgustloff4

Nyugaton, az új német államban a győztesek által a németekre kényszerített kóros bűntudat lelki kényszerzubbonyában vergődve a Gustloff elleni merénylet hosszú évtizedekre tabutémává vált, a szövetségesek által elkövetett más háborús és emberiség elleni bűntettekkel és terrorakciókkal egyetemben.

wgustloff5

Európa középső és keleti, szovjet gyarmati zónájában pedig magától értetődően nem létezett, nem létezhetett a Gustloff-katasztrófa, mint ahogyan nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy tudták volna, mit jelent Katyn, a Rajna-vidéki városokra, Hamburgra, Drezdára és más településekre a brit-amerikai légierő bombái által bocsátott tűzvihar, a sztálini Gulág táborrendszer és sok egyéb borzalom.

Mindezek és a mai neoliberális szellemi terror ellenére is el fog jönni rövidesen az idő, amikor a második világháborúnak nevezett történelmi eseménnyel a maga teljes, manipulálatlan valóságában szembe kell néznie Európa minden nemzetének pro és kontra, feloldva az archívumok ide vonatkozó dokumentumainak mindennemű titkosítását, egyúttal lehetővé téve a történészeknek a szabad, büntetőjogi és egyéb fenyegetőzések, valamint korlátozások nélküli kutatást.

Lipusz Zsolt
Forrás: kuruc.info

Hozzászólások: