Ritka, ha nő ír a tengerikajak.info oldalaira.
Ilyen még nem fordut elő. Lássatok csodát:



minaValaki megkérdezte, hogy miért nem fotózom le az áradást, biztos sokan megnéznék pl. a Fércbukon (Faßbook.com -- szerk.) nálam, más képekkel együtt. Nézegetem a jólét totális ripacs nyomorát: van aki performance fotósorozatot csinál az áradó Dunában.... 2002-ben Szolnok közelében fotóztam az áradást. Akkoriban még lelkesen azt gondoltam, hogy katasztrófafotós leszek, mert fontos a mások szenvedéseit megmutatni, hogy tudjanak egymásnak segíteni az emberek. De ez másként van. Életem legjobb szociofotóját nem tudtam lefotózni: ártéri tanya, vályogház, a kiskatonák rámolják fel a platóra a bútorokat és az állatokat, a kapuban öreg pár. Álltak némán, épp visszafordulva szorongatták egymás kezét, és nézték, ahogy az életük munkáját körbeöleli a víz. A homokzsákkal körberakott, gondosan hófehérre meszelt házikó falán festőien tükröződött a víz hullámzása, ahhoz viszonyítva aranymetszésben a kapu, benne ők, minden adva volt. A két öreg visszafordult felém, a szemükben olyan szomorúsággal, amit nem lehet lefotózni. Nem bírtam felemelni a gépet és megnyomni a gombot. Ezt nem lehet közzétenni. Más ekkora fájdalmát kitálalni a nyilvánosság elé mélységes otrombaság. Számomra ebben a pillanatban vált nyilvánvalóvá, hogy én erre lelkileg alkalmatlan vagyok. A világ néha rossz, de inkább jobb, és azt kell megmutatni, hogy mi az, aminek tudunk örülni. Azért, hogy a jóra figyeljünk, hogy a jobb dolgokkal legyen tele a világ...
Csömör Hermina

Hozzászólások: