Hierarchikus tartalomszűrő

(A -Szűrő- gomb listáz mindent a témában)

Ha valami arra kényszerít bennünket, hogy testünknek nem megfelelő arányokkal rendelkező (számunkra kevésbé stabil) kajakba kényszerülünk, vagy hajónkat a deckrészen gyanúsan hosszú nyílt vízi evezésünk miatt rengeteg vizesballonnal szereltük fel, esetleg Ernest Hemingway öreg halászának marlinját sikerült hajónk tetejére tornászni, vagy csupán önnön testsúlyunk hagy némi kívánnivalót, számíthatunk egy kiadós borulásra.

Hullámosabb tengeren veszélyt jelenthet a rezonancia, különösen akkor, ha az evezésben egy kis szünetet tartunk.

 

 

A hullámok hatására a hajó lengésbe kerül, ha leállunk az evezéssel, ez még érezhetővé is válik (gyakorlott kajakosok ezt már kevésbé érzik, mert testükkel számukra már észrevehetetlenül korrigálnak). Amennyiben a kajak saját lengési periódusa megegyezik a hajót ért hullámokéval, rezonancia léphet fel. Rezonancia esetén veszélyes kilengéseket érzünk, melyet a legrosszabb időben érkező miniatűr hullámok egyre csak növelnek, a hajó fel is borulhat. A felborulás veszélyét növeli az a körülmény is, hogy a rezonancia közelében az elbillenés szöge már néhány lengés után eléri a stabilitás terjedelmét. A legjobb persze az lenne, ha minden oldalról jövő hullám a hajótest evezéstől bekövetkező dőléseit inkább csökkentené, ilyen azonban nem létezik, legfeljebb álmainkban.

Minél kisebb egy hajó, a lengésideje is arányosan kisebb, így rövidebb hullámok is veszélyes lengéseket produkálhatnak. Nagyobb óceánjáró hajóknál a lengésidejüknek megfelelő hosszabb hullámok csak brutális viharoknál fordulnak elő, emellett a nagyobb hajók nagyobb sebességgel is haladnak az emberi erővel hajtott tengeri kajakokhoz arányosan mérve is, így szűkebb az a szektor, melyen belül előforduló hullámiránynál kell a rezonancia bekövetkezésétől tartanunk.

Mikor érezhetjük mi magunk a rezonancia jelenségét a legtisztábban? Ha egy 30 cm vízvonalszélességű K1-es versenykajakba ülünk szerény kajakos tudással, és mellettünk 5 méterre elhúz zombik elől menekülő sebességgel egy négyes szkiff, melynek farhullámait párhuzamosan kapjuk...
Tengeri kajakok esetében a példa már elmosódott, mert ott nem nagyon érdekel minket a borulás rezonanciára visszavezethető oka. Ott az érdekel minket főleg, hogy a borulás ne az éles parti sziklák környékén történjen, ahol a következő hullámtaraj szétzúzza neoprénruha nélküli testünket, jámbor fejünkkel együtt...

Szerencsére a kajak haladási irányának megváltoztatásával (vagy módszeres evezéssel, csípőmozdulattal történő hajótest-döntésekkel) védekezhetünk a rezonancia bekövetkezésével szemben. Borulás lehetősége esetén a nagyobb sebesség csak hasznos lehet. Mint az óceánjáróknál.


Következtetés:

A nagyobb sebesség (beindulsz mintha egy kiéhezett gepárd kergetne) rezonanciára visszavezethető borulási lehetőség esetén a legideálisabb. Ekkor sebességet nem veszítünk (gepárdunk lemarad), tervezett irányunkat pedig megtartjuk (gepárdunk biztosan lemarad). Végső esetben jöhet az útirány megváltoztatása, amelynél már sebességet is csökkenthetünk, ha elfáradtunk.

A rezonanciára vonatkozó megfigyeléseinket, kísérleteinket olyan nyílt vízi szakaszon tegyük, ahol nem kell tartanunk attól, hogy a visszaeszkimózás kudarca esetén a part éles sziklái közé csapódunk, a hajónkkal a nyakunkon. Kísérleteinket szárnyas hajók útvonalában se tegyük, mert hajónk esetleg a szárnyashajó csigáin, szárnyain randa karcolásokat ejthet.

Ha tisztán végezzük kísérleteinket, tengeri kajakunk lelkébe tudunk ezzel nézni, további szimbiózist alakítva ki vele.

Hozzászólások: