Tengeri- és vadvízi kajaklapátoknál néha megfigyelhetjük, hogy a középkategóriásnak mondott lapátok tollában fém is van, ami általában alumínium. Ezt azzal magyarázzák, hogy erősebb tőle a kompozitszerkezet és ezzel a kajaklapát jobban bírja a hosszirányú ütődéseket is. 
Ennek a vakításnak nem árt utánajárni.

A beépített acél vagy alumínium rendszerint szedvicsmag mellett van a laminátumban. A szendvicsmag lehet vastagabb, vékonyabb, erősebb nyomószilárdszágú vagy gyengébb, lehet olyan, amely jobban tapad a két (alsó és felső) fedőréteghez, van amelyik gyengébben. Lehet a mag hőkezelve (ha ezt a vegyészek előírják), de készíthet néhány elvetemült cég hőkezelés nélkül is magokat (a vegyészek rosszalló pillantása ellenére), attól függően, mennyire van bőr a képin'.

A fémbeültetésnek egyetlen gyakorlati haszna az, hogy a lapát a folyamatos ütődések hatására nem kezd el "fogyni", azaz látszólag megkíméli használóját attól, hogy a kis horzsolásokat azonnal kijavítsa. Míg autóját az ember félévente elviszi egy karosszériáshoz, drága lapátjával már nem teszi ugyanezt --- ennek oka nem ismert. Minimális karbantartással a felületi hiba nem terjedne tovább. A "lapátfogyást" mással is el lehet kerülni... Van, aki aramidot ültet be a toll végébe, Lettmannál is ilyen irányú törekvések vannak. Az aramid vízfelszívó képessége viszont olyan bámulatos, hogy már a levegő páratartalma is hatással van rá. Amint a kopás eléri az aramidot, legjobb, ha gyorsan elzárjuk a külvilágtól, a lapát ilyenkor kompozitműhelybe szállítandó, hacsak mi magunk nem buheráljuk meg a konyhában.. A lapátfogyás elkerülése vagy csökkentése főleg vadvízi kajaklapátoknál számít nagyon, olyan egyéni eseteknél, amikor a kajakos képtelen elhagyni vagy eladni lapátját, és elég rendszeresen használja is azt.
Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a tengeren használt kajaklapátokról sem, mert ha annak vége is tartalmaz fémbeültetést, akkor a fém mentén a laminátumba jutó rothadó víz pajkos társaságában a só is dorbézol, miközben meggyűlik és dagad, mint bőrünkön egy furunkulus. Mint a jég, úgy repeszti le a héjalást a fémről a só.

A fémbeültetésnél, amikor elkezd repedni a laminátum, láthatjuk, hogy a két közrefogó karbon- vagy egyéb réteg milyen vékony. Nos, valószínűleg az egész lapát ilyen rétegvastagságú, mert a szendvicset magú laminátumok héjalása alapból vékony. (A héjak szerepe itt a nyomó- és szakítószilárdság, valamit a maghoz történő jó tapadás --- erről a Szendvics szerkezetek c. írásunkban olvashatsz)
Szomorú, hgy nagyon kevés gyártó készít tudatosan, előre kiszámolva a várható terhelésnek megfelelő szálirányítással kajaklapátot. Erre nincs igény, ilyen irányú szakértelmet a vásárlók nem tudnának megfizetni. Emiatt készülnek a lapátok tapasztalati alapokból kiindulva, és persze így is remek darabokat szerezhetünk be magunknak, agyontudományosítás nélkül. Vegyünk néhányat, törjük szét őket a járdaszegélyen mondjuk a Hősök terén, a jelenet megér egy tanulmányt, rengeteget tanulhatunk belőle... (Persze a lapátokat nem járdaszegél szétverésére tervezték.) A laminált rétegeket a gyártók egyébként mindig úgy állítják be, hogy a lapát nagyjából elviselje azt az átlagos terhelést, amire készítik. Legalább is ez az alapelv, melyet vagy betartanak, vagy nem. A végén meg ha a szerszámból és a présből kiemelt késztermék igényli, a szórópisztoly vagy a matricázás, esetleg a szitanyomás különböző díszítő csicsákkal minden esztétikai problémát megold...(Szitanyomással díszített lapátnál feltétlenül nézzük meg, mit takartak el! Rendszerint az ilyen lapátok karbonszövetei tele vannak szálelcsúszással például a nyélcsatlakozásnál, néhol az is megfigyelhető, hogy a szövet-toldások kívül igenis láthatók, azaz a lapát külső borítása is vágott hulladékból készült(!) --- ilyen ronda munka esetében mi lehet odabenn...?)

Ha vékony a két záróréteg és a szendvicsmag viszonylag kevésbé bírja önmagában a kopást, akkor valóban szükség is van a fémerősítésre, mert a lúzer végfelhasználó még rájön, hogy az első koccanás szétszedi a drága lapátjának amúgy önmagában jércehús finomságú habmagját. Érdekes az is, hogy fogyasztói társadalmunkban felszisszen a legtöbb vásárló egy fémbetétes lapáttól mondván hogy az milyen jó... Tényleg eladhatóbb egy ilyen lapát bizonyos esetekben, és ha nem használják olyan szélsőséges körülmények között (pl. tengeren vagy vadvízen), akkor valóban nem vehető rajta észre kopás és fogyás, repedés még évek múlva sem. Ez jó hír, de ha zombi üzemmódban vadulni akarunk, akkor ez a hír érdektelen.

Külön érdekesség hogy ezek a habmagok ugyan zárt cellásnak minősülnek, de a gyakorlatban minden zárt cellás anyagnak van felszívóképessége, legfeljebb csak kis százalékban! Ha a víz bejut, rohadásnak indul, tengervíz esetében a só is kiválik. A vékony zárórétegű lapátok nem minden esetben valók durva körülmények közé, az élek nem nagyon bírják az ütődéseket. A nem csupán habmagos szendvicsszerkezetű kajaklapátok nem véletlenül drágábbak, mint a 20000 Forint körüliek. Több a kézimunka, pontosabb tervezést igényel minden, a technológia is többlépcsős. De térjünk vissza a fémre, amit belegyógyítanak a kajaklapátba, mintha kötelező lenne! (Persze a nem csupán habmagos lapátok súlya nagyobb, mint a pusztán homogén lapáté, itt jegyzem meg, hogy a kezdetek kezdetén a Lettmann is lemondott az első elképzeléséről, a könnyűsúlyú konstrukció kialakításáról, előtérbe helyezte a bombabiztosságot és az ergonómiát. Jól tették.)

A fém és a laminátum többi részének más a hőtágulási együtthatója, mi több, a mátrixgyanta és a beágyazott szöveté is más. Így kettő helyett három anyag dolgozik egymás mellett a tűző napon és a hideg vízben --- fantasztikus összhatású bulit ígérve a kompozit test belsejében. Ha valahol szálelválás van, bemegy a víz, és ha valaki téli körülmények között evez, azonnal továbbhasad a lapátja.

Most jön a durvább rész, ehhez ülj le kérlek.

A műanyag kompozitok ha fémet is tartalmaznak, érzékenyek az elektrokémiai korrózióra --- pl. a szendvicsmag perforált alumínium, mint a kajaklapátok tollában ---, így maga a fém éppúgy korrodálhat, mint normál esetben.

Sőt, az elektromosan vezető karbonszálas kompozitok érintkezése fémekkel, a fém erőteljes korrózióját idézi elő. Ennek oka a grafit és az alumínium (vagy egyéb fém) közötti potenciálkülönbség. Ha tehát karbonlapátodban alumínium van, küldj a gyártónak egy polimertechnikát is tartalmazó kémiatankönyvet...

Repülőgépeknél, melyek valamivel bonyolultabb igénybevételeknek vannak kitéve mint a hajók, az esetlegesen előforduló (de a gyártásból egyre jobban kiszoruló) alumíniumot teljesen elzárják a külvilágtól, így az nem érintkezhet vízzel --- nem úgy, mint a kajaklapátoknál. Gondoljunk bele például abba, hogy a legkisebb repedés mentén a sós vízből kidurran a só, és egyre több lerakódik a miniatűr résben, ahol a hófehér alumínium-oxid is kimutathatóvá válik ha van kémiai laboratóriumod (a sót a nyelveddel is érzed, ha nyalogatni kezded)... Előbb-utóbb a pindurka repedés szélesebb lesz, és feszítő ereje utat tör: a fémbeültetés előbb lötyög, majd kirobban.

Nem szerencsés tehát ha olyan lapátot vásárolunk, amelyet jó drága karbonszövet mellett fémmel építettek össze. A helyi irányított szilárdságot mással is el lehet érni, és így ráadásul jobb modulust is kapunk, mint az aluíniummal. Ez viszont szakmai titok, a gyártók semmilyen rétegtervet nem árulnak el, legfeljebb valami süketeléssel --- de ez így van rendjén, mi se árulnánk el küzdelmeink titkait.

Ez van.

Utózengés:

Menj ki egy sarki repülőtérre, és egy helikopter rotorját kezdd el jámboran lefűrészelni, értelemszerűen lehetőleg akkor, amikor a motor üresjáratban van! Észre fogod venni azt, hogy az esetlegesen kompozitba ágyazott fémbetétek milyen gondosan el vannak zárva a külvilágtól. Ahol végképp számít a kompozit szerkezet tökéletessége, az pont ez a terület. A légcsavarok és a repülőgépek külső borításai..

Hozzászólások: