VII. 14.

Éjszaka egy szörny ébresztett fel a brailai jachtkikötőben. Szépet álmodtam, de nem tudom mit. Az egyik ló méretű kiskutya feje a sátor szúnyoghálóján keresztül behorpadt felém, porszívócső átmérőjű orrnyílásai polipként rátapadtak a homlokomra. Ez nagyon rövid ideig tartott szerencsére, így a fejem nem került a dán dog tüdejébe. Ezután a rém távozott, mert jól végezte a dolgát. Csak ellenőrizte, hogy én vagyok-e a sátramban. Én voltam.

Morgás, stressz nem volt. Ilyen értelmes, jól nevelt házörzőt semmivel sem kergetnék el, az eddigiektől viszont féltem, mert ha kárt tennének a sátorban, akkor varrhatom pár napig.

Éjszaka 1 lassú hajókaraván haladt el, hangos, gyomorig hatoló főgépeit mély jóindulattal átéreztette mindenkivel. Velem is. A következő már szórakoztatóbb volt, az meg olyan hullámokat vert, hogy átkötöttem a hajómat, mert még az orra alulról szétveri a stég lejáróhídjának deszkáit. A hajómnak semmi baja, a lejáróhidat pedig visszarendeztem óvatosan, nehogy a gondnok felébredjen, aki a pontonon alszik saját kabinjában. A sátramig hallottam a horkolását, irigyeltem, hogy ilyen mélyen tud aludni.

5 óra körül ébredtem. Sátram egyharmada lelóg a betonról átlósan, ennyi hely nekem bőven elegendő volt. Hogy mégis jól álljon a sátor, alul hosszában az evezőlapáttal hidaltam át a hiányzó betonszakaszt. Szerencsére nem fordultam bele, így a parton ébredtem, nem a Dunában sátrastul, mint a zsákba varrt középkori török elítéltek.

A reggeli két kávé, három kolbász, kenyér. A kávét még a tulaj érkezéséig kifizettem, nehogy ez is gratis legyn, mint a vacsora, amit tényleg jóindulattal kínáltak fel nekem. Nem úsztam meg a találkozást. Búcsúzóul egy zsákot megtömtek paradicsommal, uborkával, kenyérmaradékkal és sajttal. Megmutattam a kikötő tulajdonosának a hajómon mindent, olyan részeket is, melyekről addig senkinek sem beszéltem. A gerincvonal belső téri vízgyűjtő-szerepe, a napi rekesz deckfedele és kétoldalt a másodlagos stabilitást növelő részek tetszettek neki a legjobban.

Közben a gondnok, aki a pontotnon aludt éjszaka, egy kisebb, 60-70 kilós, méteres halacskát kezdett el gátlástalanul pucolni egy valószínűtlenül hosszú késsel. A hal szájnyílásában egymás mellett két macskát is el lehetne helyezni keresztben, miközben a harmadik akadálymentesen kimenekülhet. Errefelé tehát nem csupán a gyorsjáratú hernyóktól, méteres siklóktól kell fára másznom, hanem a pindurka halaktól is remeghetek. Sebaj, kidolgozok majd egy algoritmust, hogy ne nekem kelljen rettegnem.

Elbúcsúztunk, mindenkivel kezet fogtam, a halnak megfogtam a fejét, tankoltam vizet, aztán irány Braila!

Sorra követték egymást a jobbnál jobb kikötők, jachtos-, no meg persze halászkikötők. Éttermek, pontonok, sétahajók. Ez a város egyszerre tartalmazta mindazt, ami eddig hiányzott. Viszont ahol megszálltam éjszakára, az volt a legújabb, legjobban felszerelt kikötő. Pont a város szélén, ami csendessé is teszi.

Következett az ipari kikötő rengteg, Duna közepén, szélén lehorgonyzott hajóval. Feltűnt a második tengeri tanker is toronymagas kormányállásával. Török hajó, isztambuli, fartükrén az IMO számmal. A személyzet pont ott hűsöl, élvezve a rollázásmentes folyami szakaszokat a horgonyláncon.

Ezután nem sokáig volt erdős szakasz a Duna két partján. A rádión CH16-on folyamatosan hallottam a galaci port controllra bejelentkező hajók forgalmazásait, ami a város közeledtét jelezte. Meglepődve tapasztaltam, hogy a Duna kilométertábláit már alig figyelem, csak a rádiót, hogy oroszul milyen számokat mondanak be.

Elkezdődött a galaci városrész bal oldalán a darusor. Ömlesztett áruk kirakodására épült daruk egymás mellett, sínen gördülve.Kiemelik a hajókból az ömlesztett árut, például kavicsot, majd saját maguk alá szórják egy hatalmas tölcsérbe. A tölcsér alsó nyílása a daruk alatt futó, szerintem 1 km hosszú futószalagsor egyikére tolja át a rakományt, így minden daru szelektíve egyszerre 15-20 hajót is kipakolhat. A futószalagsor a daruk alatti sínpár végén pedig a dunára merőleges úton továbbítja az árut valószínűleg a vasúti kocsisor felé. Ilyesmi van nekünk kicsiben a csepeli Freeportnál, ehhez képest kihasználatlanul, hiába volt nagy múltja, ezt is hidegre tették. Pedig egy ilyen egy országot láthat el olcsó szállítással és logisztikával.

Galac felső ipari kikötőjében egy török tengeri hajóról nem tűnt fel, hogy menetben van. Amikor a kormányállás hídját már kezdte eltakarni előlem a hajó igen magas orra, már jött is a hangjelzés. Kitértem, miután látszott a híd, leálltam és megkérdeztem tőle a CH16-on, hogy így jó leszek-e neki. A hangjából ítélve meglepődött, hogy egy 6.2 méteres hangya szóbaáll vele. A rádió azért is jó néha, mert hamar elkerülhetők a félreértések is. Például ha elkezdtem volna az öklömet rázni, akár rám is küldhette volna a rendőrséget -- és igaza lett volna!

A város központjában találtam egy pontont a sok között, ahol nagy nehezen kikötöttem a kejáróhíd alá, majd kidobáltam 1-2 dolgot, végül kimásztam. A személyzet egyik pincérnője csak annyit látott, hogy a bejáratra vezető híd közepén megjelenik néhány vízálló doboz, zsák, majd egy kéz, 1 fej, végül ezen két testrészt összekötő test néhány egyéb toldalékkal. A hatást fokoztam azzal, hogy kértem egy kávét pizzával, mert ez a kettő remekül passzol egymáshoz.

Az FTP képfeltöltés a szerverre innen sem megy, leáll. Haza kel küldeni a képeket, mert bármikor tönkremehet bármi, ami ebben a hőségben nálam van.

Az étterem konyhája a pontonhoz kötött hajón volt, ami, ahogy elnéztem, néha ki is ment a tengerre.

Indulás után tátott szájjal néztem a kilométerekig tartó hajógyárat, ipari kikötőket, ellátó állomásokat. A kikötőkapitányság díszes épülete és a rendőrség stégje után kezdődött mindez. Valami pirosra festett, tengeri konténerszállító hajót építettek itt folyamatosan. Egy kész volt, egy még be volt állványozva a vízen, egy pedig a sólyatéren volt, de már nem a hangárépületben. Az is lehet, hogy mégsem sólyatér volt ez, hanem liftes kiemelő. Nem mentem közelebb, láttam ilyeneket eleget.

A város elhagyása után feltámadt a szél, szórakoztató hullámok jöttek. Most örültem ennek, mert így nem aludtam el a vízen. Amint elkezdődött a határsáv, jobb parton sziréna. Nini, a román parti őrség, ki más? Rádió elő, kérdés: a jelzés nekem szól? A rádiós forgalmazás nyelvezetét az eddigi tapasztalataimhogy híven én is redukáltam, olyan, hogy OVER vagy OUT, nincs. Majd tengeren lesz, amikor nyolcan vannak a ch16-on...
Semmi válasz. Távcső elő: integetnek. Rendben. 90 fokos forduló jobbra, majd 600 méter sprint, két vigyorgó rendőt hűsöl a motoroson az árnyékban. Naná, hogy nem szeretnének barnulni! Nem baj, itt ők azt tesznek amit akarnak, elvégre a saját országuk. Igazoltatás, kérdezték meddig megyek ma. Ránéztem a Napra a fák mögé. Talán 10 km-t -- feleltem. Búcsú, aztán mentem is ennyit, végül a jobb parton, szemben Moldáviával kikötöttem. Homokpad, szép táborhely, tele szeméttel. Néhány tengeri hajó óriási hullámokat vetve elhúz.

Mobilgátnak a hajót a sátram mellé raktam, hogy legalább ne ijedjek meg annyira, ha reggel kiönt a víz. Sajt, paradicsom, uborka, kenyér a vacsora. Naplóírás, majd alvás valami sosem hallott madár kurjongása mellett, 50000 szúnyog jelenlétében.

Hozzászólások: