IX. 18.

Az első átkelés napja a Dardanelláktól.

Hajnalban beindult a hajóforgalom, a hullámokra ébredtem. 4-5 óriástanker kolbászolt ide-oda, legnagyobb örömömre hajóstul 2 m-rel feljebb kellett költöznöm, hogy el ne mosson a víz hálózsákostul.

Éjszaka csak néha ébredtem fel, amikor néhány ember bement a temetőbe, valószínűleg azt ellenőrizve, piknikezik-e ott valaki. Ezt külön tábla is tiltja, így feltételeztem, előfordul a jelenség néha.

Bementem a faluba vásárolni, majd egy omlettre, kávéra leültem 1 büfébe, hogy az átkelés előtt telezabáljam magam és hogy már ne legyen nálam a görögöknél török líra. Ez sikerült is, az árak iitt is hasraütés alapján alakulnak. Van kenyerem, 2-3 péksüteményem. Nem kell más, nem is lenne rá pénzem. Elegem van már a török árakból...

Felmentem a hegyre is, ahol a háborús emlékművek vannak.
Az erődszerű, tengerparti temető mellett kis övény vezetett fel a hegyre. Amint felértem, rögtön egy lövészárok fogadott. Falait fával támasztották ki, hogy a víz ne mossa szét. Nos, ha itt lövészek lettek volna, nem tudok ide feljönni csak halott emberként. Remek dolog volt ide építeni ezt a hegyet a lövészárokhoz.

Bunkerek sora is volt itt, két hatalmas, 8-10 m hosszú tarackkal. Ezzel ha eltalálnak egy angol hajót vízvonal alatt, annak bizony lőttek.

Kis vitrinben a harcok makettjét nézheti meg a látogató, egy butiksoron pedig souvenireket kaphat.

A hegy tetején van a hatalmas monolit, a sok mérföld távolságból is látható emlékmű. Alapzatának teljes felületét nevek borítják. Az emlékművet azért rakták ide, hogy az itt áthaladó hajó mindig lássa, tudja, mi volt itt. Tudatosuljon mindenkibven az, hogy a törökök itt foggal-körömmel megvédték országukat a feldarabolástól.

Visszafelé a hajóhoz odalenn a hegyoldalban még egy ágyút néztem meg. Ezt felfelé jövet nem vettem észre. Elforgatható volt ez is, mint odafenn a tarackok., szélén kis bunkerrel. Ott lehetett a személyzet, amikor az ágyú épp küldte az átkot...

Visszatértem a hajóhoz, majd egyszerűen elindultam. Az indulás mindig egyzerű, csupán az elindulás folyamatából áll. Könnyen rutinossá válhat az emberben reggelente, amikor valahova elindul.

Lassúra vettem a figurát, az első egy kilométert nem is éreztem. Eztán beindultam. Irány 310 fok, ez fog elvinni a távoli, egyenletesen szürke massza legközelebbi pontjához. A víz kezdetben sima volt. Amint beindult a szél, a hullámok szemből kezdtek el jönni, ütközve az áramlattal. Jellemtelen, 0.5-1 m körüli hullámzás volt, aztán hirtelen változás állt be. A déli szél maradt, a hullámok pedig irányt váltottak, délről, azaz balról jöttek. A guara jobb oldalon volt, minden rendben. Talán kikerültem az áramlatból már, és az Égei-tenger saját víz- és széljárását kapom? Nem érdekelt. 10 NMi van előttem, amit megállás nélkül akarok megtenni -- csak ez járt a fejemben.

Olyan érzésem volt, mintha a testem is felkészült volna erre a napra. Nem zsibbadt a lábam, semmim sem fájt.

Balra néha a távolban észleltem a Márvány-tengerről kifelé tartó hajókat, láttam mik mennek befelé. Hullámzásaikat már nem fogtm, elnyomta őket a szél által gerjesztett vízmozgás.

A sziget, Gökceada, halványan látszott csupán a napsütésben, nem úgy, mint előző nap, amikor egyetlen sötét massza közelebbinek éreztette a szigetet. Ha ilyenkor az ember nem tudja, milyen irányban kell mennie, olykor sok mérfölddel többet kell haladnia, hogy megtalálja a parton azt, ahova érkeznie kell. Ez tagolt partszksznál még súlyosabb.

A 310 fokot még a szélben is jól tartottam. Néha hátranéztem, láttam a világítótornyot, majd magam előtt azt a hegycsúcsot, amit induláskor kinéztem a tájolóval. Egyvonalban vgyok velük, nincs oldalirányú kisodródásom, nem babrált ki velem sem a szél, sem az áramlat -- már ha ez utóbbi vlóbn olyan erős itt.

Néha eszembejutott az a két péksütemény, amit a napi rekeszbe pakoltam a hátam mögé. Az átcsapó oldalhullámok miatt nem fértem hozzá, nem is voltam éhes, legfeljebb agyilag, így tovább eveztem, nem álltam le.

A partoknál egy halászhajót szúrtam ki a meredek hegyoldalnál., előtte egy vitorlást, melyet eredetileg vilgítótoronynak néztem. Codálkoztam, hogy a torony miért nem a hegyen van, aztán láttam, elmászik. Ha mászik, akkor a fehér folt egy vitorlás -- feltételezésem még jelzi, hogy elmém ép, azaz élek.

Lassan jött a part. A szél már Bf4, a hullámzás már untat, negyed óránként fürdés van a teljesen átcsapódó hullámok miatt. Szemben egy világosabb, magas partszakasz látszott, jobbra tőle kis öböl, felette magas, zöldebb rét, rajta 1-2 magányos fa, mintha hatalmas állatok legelnének ott. Jobbra világítótorony, előtte valami rom.

Ahogy elértem a parti sekélyebb vizeket, teljes szélárnyékba kerültem. Ettem egy péksüteményt a napi rekeszből, ittam rá vizet, majd megkerültem a sziklá partszakaszt északon. A szirtnél egy búvár lubickolt, aki annyira el volt foglalva a szigonyával, hogy észre sem vett. Magam elé néztem, a hajó orrával ha a társát eltalálom, neki lőttek... Nem volt társa, egyedül vadászott.

Ahogy befordultam Gökceada hatalmas keleti öblébe, ismét volt szél, hullámokkal, mindez frontálisan. Elhaladtam a meredek partszaksz mellett, a homokpadon kötöttem ki. Néhány állaton kívül más nyom nincs. lábam olyan mélyen süpped a homokba, hogy az igazán ritka jelenség. Mintha szivacsos lenne a homok.

Tüzet raktam, teát főztem, hallgattam a dombtetőn a kecskét, aki miattam nem mer lejönni inni. Az öbölben volt még egy horgonyzó halászhajó, más lényt nem észleltem. Valahol a müezzin énekel. Rendben, megyek aludni, késő van...

Hozzászólások: