Az álmok valóra válnak

Világgá mentem. Kajakkal...

2016 --- amikor előre senki sem tudja, mit fogok tenni és merre megyek.

2016 június 11-én a budapesti Margitszigetről elindultam egy telitömött, saját tervezésű és építésű kajakkal lefelé a Dunán. Csak nagyon kevesen tudták, hogy nem csupán a Gemencig megyek.
Mindent azonban még ma sem tud senki. Oka ennek olyan személyek magyarországi léte, akik az indulásomig gátoltak a munkáimban. Rengetegen voltak, csupán a rosszindulat dolgozott bennük a személyiségzavaraikkal együtt.
Utam dinamikusan alakul és egyáltalán nem én döntöm el a nyomvonalam mibenlétét, hanem a sors, melyet az indulásom alapozott meg.

A jelenlegi térképen látható nyomvonalakat, útpontokat utólag frissítem. Amint egy nagyobb szakasz elérte teljességét, azonnal jelezni fogom.

2017.VI.28.

2017.VI.28.
Lat 37° 24,9323'N
Lon 024° 22,7406'E

{xtypo_dropcap}L{/xtypo_dropcap}ustán keltem. Egy néni jött a parton végig, kagylókat keresett a vízben, de csak a hajómat találta. Megállt és végignézte. A guarára rákérdezett, minek az. Nem akartam neki a laterálfelületekről mesélni, mondtam, hogy a stabilitáshoz kell nagy hullámoknál. Megettem a maradék vacsorámat, amikor jött a part üzemeltetője és mondta, napközben a nyugágy itt 10 euró. Elmeséltem neki, már mennék is, csak iszom fönn egy kávét. Ettől megnyugodott.

A Riva di Pisses bár környékén úgy tűnik, a helyiek kabócákat termesztenek. Ilyen térzenét ritkán hallottam eddig a görög szigeteken.

A kávém mellett töltés, naplóírás. A személyzet egyike, aki a napozóágy mibenlétéről tájékoztatott, mondta, Androson lakik. Andros és Evia közt az áramlat valóban erős, ha ott szél van, a közlekedés aránylag rázós.

A következő szigetet 150°-ra kell becélozni. A helyiek azt javasolták, nyugatról kerüljem. Indulás után tévesen azt hittem, hogy egy távoli pont 150°-ra már egy másik sziget. Tévedtem. Nisos Kea meredek, magas, sziklás partjai következtek órákig, ezt megszakította néhány középszerű öböl homokpaddal, népes civilizáció sehol. A meredek sziklafalas partoknál szinte azonnal mélyült a víz. Itt erős szélben borzalmas interferált hullámzás lehet. Itt gondolkodtam azon, hogy hiába van a hajó partközelben, az néha rosszabb, mint a nyílt víz, mert a part szétszedheti az ember hajóját, ő meg partra sem tud mászni, csak felkenődni rá.

Később jött csak el az átkelési pont. Ismét pont ott nem volt nekem pihenőnek valami kikötő, így csak egy kicsit álltam le a vízen. Itt a változatosság kedvéért olyan veszélyes alámetszések voltak a sziklafalon, hogy kecskéket sem láttam.

Az átkeléshez nem volt kedvem. A rádión valahol galewarningoztak, a hullámok sem voltak a tegnapiak. Jobbról jött a szél. Szinte semmi forgalom nem volt. Ha igen, akkor az tőlem sok mérföldre. A rádiót hallgatva egy búvárhajó főgépe leállt valahol és a szervizhajóval beszélt. A 16-osról a 06-os csatornára térnek át ilyenkor. Nagy nehezen értem el Nisos Kythnos előre kinézett öblét, Kolonát. Ez egy érdekes hely. Agios Louka egy kis sziget volt mellette, de keletről és nyugatról annyi hullámverést kaphatott, hogy homokhíd képződött a sziget és a fősziget között. Így egy különleges, szinte bármikor használható kikötő jött létre, melyhez védőgátakat sem építettek. A hajók horgonyon lengnek, csak én nem. Mint valami ógörög hajó, kimásztam a partra.

Véletlenül egyetlen ember volt a parton, pont ott, ahol a legjobb feljáró kínálkozott számomra egy fellegvár jellegű tavernához. Egy nő napozott ott. Mire kihúztam a hajót, már nem volt ott, így akadálytalanul, ,,zavaró tényező'' nélkül jutottam fel a lépcsőn a tavernába. Itt azonnal megkérdezték, melyik szigetről jöttem. Amikor mondtam, hogy a közeli Keáról, csak néztek. A mögöttem lévő asztalnál ülők mindenképp névjegyet akartak cserélni, kíváncsiak voltak eljövendő sorsomra. Belgiumból jöttek és megpróbáltak lebeszélni arról, hogy Thirát dél felé elhagyjam. Időközben befogtam az öbölben az egyetlen olyan motorjachtot, aminek AIS-e volt. Egyetlen horgonyzó vitorláson sem volt bekapcsolva az adó, látszott, hogy akinek van, csak menetben használja. Ilyen alapon kajakra még menetben is túlzás lenne egy AIS adó... De talán néha mégsem, majd kiderül (igen, később nagyon beláttam, hogy néha jó jön).

Ettem egy steaket. Úgy éreztem, az utóbbi evezés után ezt megérdemeltem. Ezután írtam a naplót. Mi mást...?

Amikor már mindenki, minden jachtos elindult aludni a hajójához, én is. Hozták a számlát. Szerintem a személyzet hülyének nézett, mert csak egy hülye nem ismer fel egy stornó számlát, ami a gépből jön, görög szavak, az összeg pedig 0,00. Fölötte a valós összeg, majd annak negatív értéke. A pincér kummantani akart volna? Engem itt nem fognak szeretni. Eddig mindenütt járt víz a vándornak, itt nem. Emiatt visszaadtam a cetlit, rákérdezve, mi ez. Rohangáltak egymás közt, majd sűrű elnézéskérés közben hoztak egy valódit. 1 euró szervizdíj is volt rajta, amit megérdemeltek, mert valóban finom volt. A hangulat is tökéletes, valószínűnek tartottam a végén, hogy a pénztárgépet valami új fiú kezelte.

Kidobtam a matracot a hajó mellé, lekentem az égett bőrömet aloe krémmel, és elkenődtem a homokban. Két jachtos a sötétben a hajóm mellett kolbászolva mentek a bocijaik felé \footnote{így hívják a skipperek a kis gumihajót, mellyel kijutnak a partra}, nem állták meg, hogy ne kérdezzenek ki a fél életemről. Föléjük néztem az ég felé, nem láttam semmit, ami rájuk szakadna, így kedvesen társalogtam. Végül a fejem alól a kispárnának használt sárga dobozból kaptak egy szép színes névjegyet, aminek nagyon megörültek.
Alvás!

Gépírás: Horváth Eszter Add a comment

2017 VI. 26.

2017.VI.26.
Lat 37° 39,241'N
Lon 024° 1,459'E
19:43 UTC

{xtypo_dropcap}N{/xtypo_dropcap}em alszom sátorban többet. Amint kelt a nap, megőrültem. Megragasztottam még, amit a vízálló dobozban kellett, a sátor rúdját rövidítettem a maróval, majd a toldót odaszilikonoztam, hogy szükség esetén szét bírjam szedni. Egy solarpanelt kitettem a napra, hogy töltsön valami Li-ion aksit. Berámoltam magam a hajótól 10 méterre az árnyékba, főztem egy levest és pótoltam a naplóírást. Ez az írás elhúzódott, ekkor bántam meg, hogy a másik két solarpanelt nem tettem ki. Legközelebb nem leszek lusta, gondoltam.

Indulás előtt jó volt fürdeni, nem nagy adag van mára, csak a Sounion. Eleveztem egy öböl előtt, ahol 2016-ban aludtam. Most oda sem mentem, elvesztette varázsát: tele volt turistával. A következő sziklakerülésnél előbukkant a Sounion, a Poszeidón-templom. Lassan haladtam. Ez most a nap hatása, a kezdeti degenerálódás. Elértem a nyugati oldalról végre azt a helyet, ahova előző nap kellett volna érnem. Természetesen mivel keletre mentem, a szél is keletivé változott. Add a comment

Bővebben: 2017 VI. 26.

2017 VI. 26.

2017.VI.26.
Lat 37° 39,241'N
Lon 024° 1,459'E
19:43 UTC

Nem alszom sátorban többet. Amint kelt a nap, megőrültem. Megragasztottam még, amit a vízálló dobozban kellett, a sátor rúdját rövidítettem a maróval, majd a toldót odaszilikonoztam, hogy szükség esetén szét bírjam szedni. Egy solarpanelt kitettem a napra, hogy töltsön valami Li-ion aksit. Berámoltam magam a hajótól 10 méterre az árnyékba, főztem egy levest és pótoltam a naplóírást. Ez az írás elhúzódott, ekkor bántam meg, hogy a másik két solarpanelt nem tettem ki. Legközelebb nem leszek lusta, gondoltam.

Indulás előtt jó volt fürdeni, nem nagy adag van mára, csak a Sounion. Eleveztem egy öböl előtt, ahol 2016-ban aludtam. Most oda sem mentem, elvesztette varázsát: tele volt turistával. A következő sziklakerülésnél előbukkant a Sounion, a Poszeidón-templom. Lassan haladtam. Ez most a nap hatása, a kezdeti degenerálódás. Elértem a nyugati oldalról végre azt a helyet, ahova előző nap kellett volna érnem. Természetesen mivel keletre mentem, a szél is keletivé változott.

A hajót kitoltam a kavicsos részre. Közben egy turista éppen pakolta a dolgait, úgy tűnt, nagyon melege van. A zászlómra mintha csúnyán nézett volna. A taverna legszélső asztala pont üres volt. Azonnal elfoglaltam, mivel teltház volt. Végre árnyék! Kávé görög módra, nehogy ledőljek az asztal alá az álmosságtól, majd grillezett feta sajt. Ha már eszek, olyat kell, ami nincs a hajóban. Közben mindent feltöltöttem. Amikor kihozták a fetát, kis adagnak tűnt, de nagyon laktató volt. Sült paradicsom, olíva, feta, meg valami fűszer, mellé két szép nagy kenyér, az elmaradhatatlan vízzel. Előttem a hegytetőn a Poszeidon-templom, no meg a homokos strandöböl a hajómmal. Itt most csak a sirályokat érdekelte a piros kompozit kaszni, pont az ülésem fölé szállt az egyik napozni. Ha odavágok egy kavicsot, demoralizálom a hangulatot. Itt mindenki szereti a madarakat.

Ekkor egy váratlan pillanatban a szomszéd asztalnál ülő három japán nő lábaihoz letelepedett egy ijesztően hosszú farkú macska, teljesen kutyafejű volt szegény. Bundája kissé szétszórt volt, nyilván valaki drótkefével fésüli. Az E.N.O.A klubban is láttam macskát, neki 10 cm-es farka volt. Esélyes, hogy erre műtötték át. Szegény semmit nem kapott még tőlem sem, így elsompolygott.

Nehezen álltam fel az asztaltól. Egyszer csak megjelent egy busznyi 20-30-as korosztályú nő és félkörívben lepedőkkel fészket raktak a hajóm körül. Miután fürödtek 5-10 percet a tengerben, annyira elfáradtak, hogy mind letelepedett napozni. Eltelt egy kis idő, egy strandoló kisfiú az úszást segítő polifoam lapját frizbi-jelleggel közéjük vágta vizesen. Percekig röhögtek, majd ismét csönd lett. Ez a jelenet bearanyozta a napomat. Ennek örömére felmásztam a domboldal --- vagy inkább hegy --- tetején lévő Poszeidón-templomhoz. Vettem néhány képeslapot, majd beültem a cafetériába. Itt negyed óra múlva észrevették, hogy ott vagyok, pedig nem vágytam társaságra, hiszen voltunk a teraszon talán tízen. Ez kevésnek számít errefelé. Egy kis adag fagylaltot kértem. Görög meglepetésfagylalt jött, a szemem majd kiesett. Felzabáltam egészben.

Készítettem a templomról néhány képet, de bemenni, belépőt fizetni most nem volt kedvem. Más dolgom van, evezni egy nagyot, majd a végén jutalomként, ha megérdemlem... Írtam kicsit a naplót, interneten hírt adtam magamról, bár az igazán jó képek a hajón maradtak a másik fényképezőgépen. Úgy tűnik, a kártyaolvasóm megmurdált. Ezt még németországi munkámnál, Brémában vettem. Még nem tudom, mivel fogom dühömben szétütni. Csodaszép képeket készítettem egy távoli tankerről, ami egy sziget előtt húzott el nyugatra. A sziget előtt kis köd volt, így úgy nézett ki, mintha lebegne a horizont fölött. A köd vonalában haladt a hajó. Sötétedésig megpróbáltam tisztázni a hup.hu-n, miért áll le az egyik rendszerem emergency módba. Systemctl problémám van, odáig eljutottam. Zárórakor jött az öregúr, akire még 2016-ból emlékeztem, oltogatta a lámpákat. Indultam vissza a hajóhoz. Most nem légvonalban, a cserjésben mentem vissza a hajóhoz, az aszfaltutat választottam. Hiba volt.

Az emberi korlátoltság egyike az aszfaltutakban látható. Előre elmondják az embernek, hol haladhat. Előző nap a parti úton láttam egy autókaravánt, amelynél szánalmasabbat vízen nem lehet látni. Ha az első autó leáll vagy lassul, ugyanazt teszi a többi is. Mint a birkák. Alattuk a tenger, ahol szabad az út, nincsenek korlátok, csak ha a hajód nem bírja a nagy vizet...

Az aszfaltút oly mértékben elkanyarodott a tengertől, hogy a kivilágított Poszeidón-tempom takarásba került. Csak vezet út a hajómhoz --- gondoltam, többet ezen az úton nem közlekedek. Ötször hosszabb volt, mint a légvonal.

A kis tavernában halk tangóharmonika szólt, vendégek is halkan burkoltak. A vízre merőlegesen, farral kifelé állítottam a hajót, majd megágyaztam mellé, hogy ne lássanak rám a vendégek, akik 10 méterre tőlem még romantikáztak néhány órát. A Poszeidón-templomot bámulva aludtam el a hajóm mellett, felettem a kristálytiszta éggel.

Gépírás: Horváth Eszter Add a comment

A mohácsi katasztrófámról

Mai rohanó világunkban az események néha bonyolultabbakká válnak, mint amilyenre számítottunk eredetileg. Esetemben is így történt egy kis epizódban. Jelen kis történet a saját károm őszinte, vágatlan leírása annak érdekében, hogy valami hasznos keletkezzen belőle. Remélem sikerül elérni ezzel, hogy soha többet senkivel ne forduljon elő ilyesmi.
Még kint van a zöld loggerdoboz a decken...
2016 június 11-én elindultam a budapesti Margitszigetről egy saját építésű, tengerre tervezett túrakajakkal, majd elértem a mohácsi vámkikötőt, ahol sikeresen kijelentkeztem az országból. Irány a Duna-Delta, majd Isztambul! A kiléptetés módszeres alapossággal történt, gyakorlatilag olyan okmányaim lettek hirtelen a kijelentkezéssel, mintha egy utasszállító hajó lennék. Megindító érzés egy mezei kajakosnak, akit hirtelen hajósként kezelnek. (Ugyanakkor belvízen, például a Balatonon a kajak a strandeszköz-kategóriába sorolandó a Hajózási Szabályzat jelen passzusai szerint, hiába vadász-halász jármű Grönlandon mind a mai napig, az Északi-tengeren pedig mentőhajó...)

Kijelentkezésem után még édesanyámtól és nagybátyámtól egy kisebb élelmiszercsomagot vettem át a vámkikötő kijáratánál, mivel a kikötő elhagyása után már tilos kikötnöm Magyarország területén, ellenkező esetben csempésznek minősülök. Ennek ellenőrzésére a Duna el van látva igen komoly kamerarendszerrel egészen a Deltáig. (Ez a rendszer remekül lát minden hajót, de azt nem, hogy a bolgár-román határvíz terepszínű ,,élsportolói'' hányszor ússzák át a folyót ******** fölött gyanúsan kis csomagokkal, amikor nincs hajóforgalom.)

Mire visszatértem a hajómhoz, a látvány, ami fogadott, drámai volt. A hajóm őrizetlenül állt a rendőrségi motoroshoz átkötve, félig befordulva. A cockpit elárasztva, a deckhez kötött dolgok egy része megmagyarázhatatlanul eltűnt, a cockpit belsejéből pedig kiúsztak az okmányaim, valamint két vízhatlan, polipropilén doboz, melyben fényképezőgépek, kamerák és egyéb műszerek voltak. Gondolhat ilyenkor sok mindent az ember, miért nem volt minden a hajóhoz kötve -- viszont ne feledjük, ez egy kikötő, melynek elméletileg minden tekintetben minden hajóra nézve biztonságosnak kell lennie. Egy ilyen alapelmélet után senki sem hivatkozhat arra, hogy egy tanker elhaladása miatt a hullámverésben beakadt a deckem a rendőrségi motoros puffereibe és ezért borult, nem pedig a kikötő hiányos kialakítására vezethető vissza minden. Itt keletkezett egy ép ésszel fel nem fogható kár rám nézve, mely erőteljesen rányomta a bélyegét az utamra egészen Athénig.
Add a comment

Bővebben: A mohácsi katasztrófámról

2016 X. 4.

X. 4.

Utolsó reggelem Limnoson

{xtypo_dropcap}M{/xtypo_dropcap}ég sötét volt, amikor az első halász megérkezett a partra az autójával. Nem másztam elő, csak kicsivel később. Gyors tűzkészítés a tegnapi maradék nádból és pálmalevélből, a rizs megmelegítése, kis vízzel halászlé főzése -- mindez pakolás közben. A maradék kenyérből kiszedtem a szép zöldre gombásodott részeket, ettem vele egy kevés szalonnát hagymával. Ez így egy három fogásos szállodai reggeli volt. Így lesz mire emlékeznem átkelés közben.

A gondolataimat teljesen meg kell szigetek közötti átkeléskor tisztogatni. Minden, ami mérgezheti a fejemet, ki kell söpörni. Később persze a fertő visszamászik, de akkor már nem leszek közvetlenül kitéve olyan mértékben az elemeknek.

Átfutottam a sziget nyugati partjához, ami talán 100 méterre volt, egy kis öbölhöz vitt az út. Megnéztem a vizet, mit művel vele az esetleges szél északról. Semmit. Ez jó jel. A Nap már elindult felfelé, ilyenkor szoktak a szelek ébredni, most meg olyan csend van, mint egy temetőben méteres hó alatt a legfagyosabb télen.

Ahogy a hajómtól délre kinéztem a távoli célom felé, semmit sem láttam Agios Evstratiosból. Az öblöt határoló hegyen jobbra épp egy jámbor kecskecsorda jött felém, hangja marasztalni próbált, sikertelenül. Ki kell használnom a szélcsendet, ameddig lehet. Ha az első 5 NMi nyugiban zajlik, a maradék már lefut estig.

Elindultam. Első átkelésem szigetek között spritz-deck nélkül. Ez különlegessé teszi a napot, a távolság szintén. Egy idő után semmit sem fogok magam körül látni, csak vizet. A Nap ontja a meleget, izzadtam, mint a ló. Evstratios csak néha látszik, akkor is csak halványan. Aztán ismét eltűnik, hiába vettem fel napszemüveget, úgy sem láttam. Amikor észleltem a helyét, csak a hegyvonulata kontúrját láttam, az alatta lévő terület kicsit szürke volt. Ahogy a Nap magasabbra száll, tudtam, ebből semmit sem fogok már észlelni. Hamar el kellett érnem a félutat.

Talán 2-3 km megtétele után felírtam a GPS-ről a pozíciómat és megkíséreltem hívni a Myrina Port Controlt. Semmi. A hegyek miatt takarásban van, a VHF nem ment át. Közben lemerült a GPS aksija. Kis ősrégi szerkezet, épphogy kiír valami koordinátát. A chartplotterek dobozolva vannak, vízen azokat nem veszem elő. A lemerült aksi nagy hiba, ekkora marha is csak én lehetek itt és most. Üres aksikkal indulok el?! Gyors csere, a pozíciófényemből vettem ki az aksikat. Így a logger bekapcsolva is maradhat, van elég delej. Haladtam.

Ameddig a hajnali fényviszonyok olyanok voltak, hogy nagyjából láttam az indulási- és érkezési pontot, folyamatosan néztem, hogy a 190 fok megvan-e még. Ahogy kicsúsznék a kezdő- és végpontomból, vagy a végpontom eltűnne, de a 190 fokos haladási szög mellett megváltozna a kiindulási pontom szöge, elsodródtam.

Itt még 5 fok körüli eltérés is van a valódi és a térképen szereplő irányok között, kicsit korrigáltam, már amennyire lehetett. A kompaszon van egy-két javított repedés, nem látom olyan élesen a szögeket, csak a számokat.

Nemsokára, sajnos nem időben, rájöttem, balról oldalirányú kisodródásom van. Áramlás. A Pilot Book is írja, hogy 2-3 csomós stream van a két sziget között délnyugat felé. Ez mot rossz. Ha Evstratios eltűnik, azaz nem látom az optikai hatások miatt és tovább tartom az irányt, simán elmegyek a sziget mellett. Átálltam 170 fokra, így kicsit szemben megyek az áramlással, nagyobb utat fogok evezni, de az iránylatom így a helyes.

Húztam, mint egy állat. 13 liter vizem volt pluszban, ezek súlyát nem érezte a hajó, viszont az elmém igen. Elgondolkodtam, kiöntsem-e a gyorsabb haladás érdekében. A víz maradt, nem öntöttem ki. Lelkileg sosem zavart a többletsúly az utam folyamán, tudtam, hogy minden hasznomra válik egy idő után.

Egy törökországi pörkölt, kerek magot tartalmazó zacskóból falatoztam, amikor leálltam pár percre. Volt még egy kis flakon virágmézem, abból is kortyolgattam. Ez ütős volt.

Amikor elértem a félutat, azt már éreztem fizikailag. Limnos és Agios Evstratios már alig látszott, csak ha erőltettem a szemeimet, akkor láttam homályosan valami égszínkék masszát belőlük.

Csináltam 1-2 körpanorámás felvételt az otthoniaknak, hadd örüljenek. Ezután azt fogják hinni, hogy az eddigi két átkelésem is ilyen szelíd volt. Itt nem a hullámokkal, a széllel van a gond, hanem az áramlással. Minden átkelés újat hoz.

Egyre melegebb volt. Amikor leálltam, olyan csend volt, hogy egyszerűen nem hittem el. Ilyen utoljára Bulgáriában volt egy alkalommal. Kezdtem megmurdálni a napon, ilyen 3-4 hónap alatt még sosem volt. Ha a sapka nem lett volna rajtam, nem tudom, mi lett volna.

A rádiónéha felordított. A kamerakonzolra készítettem neki egy kis állványt, így nagyjából fejmagasságba került az antenna és semmiben sem zavart. A limnosi CH12-ről már átálltam CH16-ra, így a török rádióadásokat is hallottam, ami néha közölte, melyik csatornán adja a helyi WX adásokat. A készülék sajnos mágneses mezőt hoz létre, akkorát, ami a kompaszt5-10 fokkal is eltéríti. A Duna-deltánál még nem volt ez probléma, mert ott volt a part látótávolságban, de itt ez már kiemelt baj. A kamerakonzolra kirakott rádió antennája függőlegesen meredt felfelé, így magam előtt már a hajó felfelé ívelő orrán kívül már ez is meredezik nekem.

A távolban Evstratios előtt 1 jacht haladt nagyon lassan. (Később kiderült, hogy ez a sziget kompja Limnosra.) Egy ideig őt céloztam be, mert azt hittem, egy halász pihenget a sziget előtt. Aztán rájöttem, kicsit kelet felé haladt, így visszaálltam a szigetre, ami kezdett egyre élesebb kontúrral kirajzolódni. Ha félúton tartanék, a Nap miatt már nem látnám a 200 méter magas hegyeit így. sem.

Később, amikor már elértem a szigetet és haladtam a marina felé, jött felém egy motorjacht. Próbáltam hívni, semmi válasz. Úgy látszik, belőtte az irányt Limnos felé és halaszthatatlan dolga akadt a hajójában valahol...

Kis betonelemekből épített védőgát jelezte a marinát. Ilyen öntött betonelemeket utoljára Bulgáriában láttam, törököknél nem. Nagyon újnak látszott, alig 1-2 éves talán.

Besiklottam a belső halászmarinába. Kihúztam magam a sólyatérre. 1-2 halásznak köszöntem, mást nem láttam a parton.

Kerestem egy slagot, tetőtől talpig lemostam magamról a sót, aztán megláttam 10 méterre azt a vizesblokkot, ahol ezt a tudományos műveletet kulturált zuhanyzófülkében is meg tudtam volna oldani. Egy halász mondta ugyan, hogy ott van amit kerestem, mégis leálltam a slagnál. Semmi gond, a fürdést a zuhanyzóban megismételtem. Szappan is volt, ami színesebbő tette a pillanatokat.

Tisztálkodási folyamataim után beültem két kávéra a tavernába, majd rádőltem az asztalra aludni egy kicsit. 6-8 macska követte a pédámat körülöttem.

Később összefutottam egy helybélivel, aki Attikából jött ide. Megígérte, megnézi, mi lehet nekem a legjobb a továbbhaladásomhoz. Jött is a hír, valóban érkezik a rossz idő, másnapra nem ajánlják az indulát. Innen sehova sem megy halászhajó, se komp, csak közelebbi helyekre. Lenne lehetőségem elmenni Attikáig, nos, ezen elmélkedtem egy darabig.

Végül, mikor már összeestem az álmosságtól, átmentem hajóstul a kikötő melletti beechre a pálmafákhoz é elaludtam a sátramban. Késő este egy nagy, kivilágított komp érkezett, kék ablakokkal, majd elhúzott. Megfigyeltem minden mozdulatát, a hangosbemondó szövegeit. Megindító látvány volt, mint valami űrhajó. Ezután aludtam reggelig, mint egy frissen megetetett kikötői macska. Add a comment