Világgá mentem. Kajakkal...

Világgá mentem. Kajakkal...

2016 --- amikor előre senki sem tudja, mit fogok tenni és merre megyek.

2016 június 11-én a budapesti Margitszigetről elindultam egy telitömött, saját tervezésű és építésű kajakkal lefelé a Dunán. Csak nagyon kevesen tudták, hogy nem csupán a Gemencig megyek.
Mindent azonban még ma sem tud senki. Oka ennek olyan személyek magyarországi léte, akik az indulásomig gátoltak a munkáimban. Rengetegen voltak, csupán a rosszindulat dolgozott bennük a személyiségzavaraikkal együtt.
Utam dinamikusan alakul és egyáltalán nem én döntöm el a nyomvonalam mibenlétét, hanem a sors, melyet az indulásom alapozott meg.

A jelenlegi térképen látható nyomvonalakat, útpontokat utólag frissítem. Amint egy nagyobb szakasz elérte teljességét, azonnal jelezni fogom.

2016 VIII.6.

VIII.6.

{xtypo_dropcap}N{/xtypo_dropcap}agyjából jól aludtam. A hullámverést nem közvetlenül magam mellett 2 méterre, hanem távolabb hallottam. A hullámok még mindig magasak. Reggel arra ébredtem,hogy a strand teljesen néptelen, hatalmas területén pont mellém telepszik két idősebb hölgy, egyfajta lajhárszerű, lassú precizitással. Reggeli kókadtságomból hirtelen eszmélethez térve gyorsan összepakoltam, a deckfedeleket szellőztetésre nyitva hagytam, majd leültem 100 méterrel arrébb az üres büfé karosszékébe. Ráláttam a hajóra és a két nénire, akiket egyáltalán nem érdekelte a létem, ez ott az ő kis szegletük, én toltam oda este a képem. Most ez itt a kitúrás órája. Nem kell erőlködniük, megyek nén magamtól is, csak még ennem kellene.

Lassan áramlottak a felfújható matracok, kacsák, cápák, delfinek, hűtőládák, fürdőlepedők, napernyők. Ezeket emberek hozták, és ott is maradtak nekem az előző este tisztességesen kiürült strandon, de csak azért, hogy a nagyobb embertömeg láttán mintegy pavlovi reflexként kinyisson a büfé és legyen végre kávém. Szóval a fenébe is, hol a kávém...?

Gyanús felhők a teljes szárazföld felett. Bulgária nehezen enged el, vagy inkább elkerget?

A büfé már üzemel, viszont toast és palacsinta még nincs. A kávét egy fekete hajú nő csészébe kapta, én papírpohárba. Miféle diszkrimináció van itt? Megjegyeztem, figyelek minden csínyt ezután. Az unott büfések a hatalmas strand közepén annyira fásultak, hogy szándékosan kerülik az emberi tekintetet, nehogy reagálniuk kelljen. Periférikus látómezejükben azonban mindig benne van az alany, hogy ha repül feléjük valami nagy sebességgel, ki tudjanak térni. Mindenképpen bolgárul akarnak beszélni, egy szót sem angolul, amit megértek, ha szuverenitásra törekszik országával együtt, akkor viszont nem, ha egy éhes vadállat jön a vájúhoz burkolni. Ez lennék én. Itt. Mondtam, kivárok a kávé mellett az asztalnál, kell toast és palacsinta is. Valamit nagyon félreérthettek, mert felállt egy asztaltól a kávécsészés fekete hajú nő, érdekesen odajött hozzám, majd egy hegyvidéken nemrég ébredt barna medve betonrepesztően mély hangján elmondott a büfé reggeli beüzemelési rendjéről valamit bolgárul. Az erősen gender-nonkomform- vagy egyéb nemi zavarral kidekorált szervrendszer-összesség valahogy a Modern Talking 80-as évekbeli szólóénekesének reinkarnációjaként olyan hatást gyakorolt rám, hogy azonnal kiittam a kávémat és visszamentem a hajóhoz. Szerencsére a hajómat mindez nem érdekelte...

Mielőtt indultam volna, a másik büfé nyitott, és egy hatalmas melegszendvicset toltak el előttem. Mivel vizet is kellett vennem, kértem egy szendvicset. Jó volt. Zuhany a büfé mellett, aztán indulás.

A szél enyhült, a hullámok nem szemből jöttek. Talán kétszeres a haladás az előző napokhoz képest. A hullámvasút folyamatos, a ringást, a süllyedést-emelkedést eddig nem éreztem ennyire. Stabilitásom korrekt, a neoprén spricó a hasamat szorítja, de most már nincs ételmérgezés-tünetem olyan mértékben, mint koábban.

Tsarevóig csak egy kis szigetnél álltam meg, mert külső zátonyait nem volt kedvem kerülni. Egy szikla tövében véletlenül két nő ült, beszélgettek. El sem tudom képzelni, miről. Itt?

Leástam a hajóm mellé kavicsokkal a vizemet, hogy hűljön kicsit. Csak azt, ami a decken túlmelegedett, a menet közbeni adagomat. 40 kg követ zúdítottam rá. Fél óra múlva a minimális vízmozgás ugyanolyanná varázsolta a partot amilyen volt, a palack sehol. Elmászott...

Jött egy kajakos, neki sem volt jobb dolga, minthogy pont oda jöjjön, erre a festői helyre, ahol már hárman vagyunk. Ez már sok volt a két nőnek, megmászták a sziklafalat és eltűntek a bozótban. A sit-on-top kajakos ügyet sem vetett rám, a kétnőre pláne. Nem köszönt senkinek. Én sem. Aki ide jön és kiköt, az nem barátkozni érkezik, hanem elkerülni mindenkit, aki elkerülhető. Végül elment, így kisajátítottam magamnak a pihenőhelyet. A kajakost tipikus vadvízi mozdulatok jellemezték, fej fölé magasra emelt lapát, egyebek. Totál felesleges, de látványos mozgásformák. Mosolyogtam egy kicsit, emlékeztem, a fontoskodó vadvízi karmozdulatokat ki hangsúlyozta nagyon. Egy olyan ember, aki sosem jönne ide. Nincs ugyanis bevétele belőle, és bizony olyan túravezetők is vannak, akik csak akkor indulnak el bárhova, ha abból profitálnak.

Elindultam. Kinéztem a sziget és a part közötti keskeny átívelő szakaszt, melyik részen nem törnek az alacsonyabb hullámok, aztán start. Időben, mert a dombok felől, mintvalami sáskahad, megjelent 30 fő, akikhez nem volt kedvem.

Tsarevo kikötőjébe 2 méteres szörfhullámok vittek be, majd jobbra lefordultam róluk. Elémrobbant a kikötő látványa, szemben a Check-Out pointommal. Beálltam a legnagyobb halászhajó mellé, lévén, hogy ez van a legközelebb egy viszonylag rejtettebb hajókihúzó lejtőhöz. Merőlegesen állt a hajó a parthoz, így a kajakból csak úgy tudtam kiszállni, ha stégnek a halászhajót használtam. Pillanatok alatt otthonosan éreztem magam rajta, nem nyúltam semmi értékeshez, nem bántottam a hajót, rajta mindent a legnagyobb tisztelettel fogtam meg. Később lejött a gazdája,nézett rajtavalamit, kérdeztem, elmenjek-e, zavarok-e, legális-e, mondta, nyugodtan maradhatok.

Az igazoltatásat, a kijelentkezéshez szükséges papírok intézését holnap 8-kor végezhetem.Ez itt egy hajnali időpontnak felel meg. Rádiószerviz, hajósbolt itt sincs.

Beültem a hajósok, halászok kis büféjébe két kólára és egy croissonra. Automatából jöttek, pár pillanatig halásznak érezhettem magam tőle. A kis büfében önkiszolgáló konyha, napfénytető, néhány tabló volt. Olyan hely, ami tényleg a hazatérő halászok pihenésére szolgál, ahol megbeszélhetik a dolgaikat.

Később átmentem a kikötőben lévő egyetlen hotel vendéglőteraszára vacsorázni, mert a laptop ismét töltésre szorult. Maga a hotel hajó formájú volt, tökéletesen illett a környezetébe. Így kell építkezni, várost tervezni! Írtam a naplót, közben jöttek a szállóvendégek is enni. Finoman átküldtek egy kisebb asztalhoz, ekkor mondtam, hogy 10 perc és el is megyek. A tömeg most nem az én műfajom.

Körbejártam az egész kikötőt,hogyvalóban nincs-e más hely a hajómnak és nekem. Nem volt. Vízről tökéletesen ki tudtam választani a legjobb helyet éjszakára. Elnéztem a vitorlást, aki nemréghorgonyzott le. Neki semmi sem kell, mindene megvan. Lóg a láncán a vízfelszín felé egy horgonyon. Épp filmetnéznek, ami egy hajón igencsak fejlesztheti a személyiséget...

Sátor a betonon, sós pára a bőrön, bárhol vagyok, izzadok, mint futam után a ló. A beton tolja vissza a nappal felvett meleget. A 3 cm-es matrac enyhít valamit,. Sátrat kénytelen voltam ismét állítani, mert a szúnyogoktól nem tudtam volna aludni.

Erőltetett alvás következik... Add a comment

2016 VIII.7.

VIII.7.

{xtypo_dropcap}H{/xtypo_dropcap}ajnalban még fel sem kelt a Nap, megjelent 30 bolgár halász saját kis autókon, majd kirajzottak a vízre olyan gyorsan és precízen, ahogy jöttek. El kellett kötnöm a hajómat a kikötő legnagyobb bárkájától, mert az is kifutott. Kihúztam a kajakomat az alig 2 méterre lévő csúszdán, ilyen hajókihúzó lejtők 30 méterenként voltak. Ezt a kihúzást tegnap este is megtehettem volna, de lusta voltam.

Átforgattam a sátrat a betonon a hajó felé, aztán visszamásztam. Nem sokáig lustálkodtam. Az étterembe visszatérve én voltam az egyetlen vendég. Omlett és kávé, amire szükségem volt, meg egy kis áram. Elindultam kijelentkezni az országból. Ott kérdezték, miért nem hajnalban érkeztem. ,,Mert most sem hagytatok aludni, azért...''--mondtam volna, aztán jött a megnyerő magyarázat: minden hajós hajnalban indul, mert estére Isztanbulba érnek. Közöltem a haladási sebességemet 2-3 méteres hullámok között. Erre befonták a hajukat.

A búcsú itt úgy zajlott, hogy nem mondták meg a egközelebbi check-in point koordinátáit sem, igaz, nem iskérdeztem. Tudták, hogy a belépésem a törökökhöz illegális lesz, met kénytelen leszek partot érni sötétedés előtt. Ezzel én is tisztában voltam. Ilyen az, amikor a törvények gátat szabnak. 3-400 éve ezért lefejezés járt volna nekem,most emélem ez elkerülhető lesz.

Ismét bent vagyok a hullámokban. Két méteres szintkülönbségek felett a nagyobbak már táncoltatják az érzékeket, ha a hullám ugyanannyit vissza is süllyed, mint amennyit emelkedik. A meredek partról visszavert interferencia és az egyéb kisebb hatások amolyan lépcsőzetes össze-visszaságot eredményeznek. Itt-ott 1-2 szörfhullámmal valami zátonynál, vagy tarajjal, ahol a szél is úgy akarja.

Úgy döntöttem, befordulok az első védett helyre. Kiszállni sem akartam,olyan erőtlennek éreztem magam. Éjszaka isméthasmenésemvolt még a burgasi ételmérgezéstől., így vadul próbáltam pótolni a folyadékot. Egy arra úszó bolgár megkérdezte,honnan jövök. Kinézett a nyílt víz felé, aztán a vízből kezet nyújtott. Így búcsúzik Bulgária? Nagyon nehezen,de jóindulattal? Tévedtem. Még fogva tart.

A következő védettnek látszó öbölben csak perceket maradtam, mert úgy gondoltam, ami ott van, az nem aktív pihenés. Folyamatos törőhullámok indultak a bejárattól. Inkább továb állok és pihenésnek betudom, azt, hogy lassabban evezek, ez mindigbevált. Ha kell, így erősebben istudok húzni, ha olyan a helyzet.

A távoli sziklák még mindig nem 250 fokban látszanak, így a napom tervezett végcélját nem érem el. Kiálltam egy beechen, de nem mentem odáig teljesen. Az északi oldalon, a védettebb részen volt egy kisebb beech, sziklákkal körbezárva, egy cölöpökre épült házzal. Tartozott hozzá a parton két napfénytető, 1 asztalka, napozóágy, alatta a sziklákra rá volt hordva vagy 100 méterről egy kis homok, egyfajta miniatűr oázis alakult így ki a semmi közepén 20 négyzetméteren. Az asztalkára pici RESERVE tábla került, mintegy jelezve, hogy ez nem a strand,, hanem bizony magánterület.

Céltalanul mászkáltam a hajó körül, néztem a hordalékokat. a civilizáció szennye. Flakonok, felesleges kacatok. Egy tengervíz által tisztára mosott cipő és egy 3 m-es faléc keltette fel a figyelmemet. Megragadtam mindkettőt, és a hajóhoz húztam, mintegy diadalként élve ezt meg, mintha ez a két tárgy létem fenntartásának alapköve lenne. Vagy csupán az elme keresett a parti hulladékok között valamit, ami segítene a létfenntartáshoz, majd végső defektként beletörődött, hogy most csak ennyi jár? Nem tudom. A két holmi begyűjtése természetesnek tűnt. A cipő remek kispárna lett 1 sziklán, a léc pedig a sarkam fölé, hogy az is pihenjen. Néha szabályos elfekvési foltokat figyelek meg a két sarkamon. Valamit tenni kéne vele. ''

Gondoltam megnézem a napozóágyat, meg tőle nem messze a hajókihúzó pályát, háthalehet ott függőágyat feszíteni. A kis házból egy ember invitált be kis hidegvacsorára. Valamit láthatott az öreg rajtam.

Takaros kis önellátó ház volt ez a tengerparton. A víz palackokban, solar töltésvezérlő rendszer a tetőn, TV, áram, hajólámpák, halászfelszerelések. Vlado Ivanov elmesélte, hogy járt nála két kanadai, akik körbeutazták a Földet. Innen akartak átevezni kenukkal a törökökhöz. Szabálytalanul. Lekapcsolták őket a bolgár oldalon a következő öbölben, majd a hajók autóra krültek, ők meg bilincsbe. Vlado mentette ki őket szorult helyzetükből.

Kicsit feszült lettem. Én itt kényszerből kötöttem ki, mert ilyen szélben nem kockáztatom meg a bizonytalan továbbhaladást meredek partszaksznál.

Vladotól kaptam tengeribetegség ellen valami tablettát, hátha az van nekem, amit kétlek, mert kjakozás közben az ember feje és két szeme folyamatosan követi a horizontot, optikai úton képtelenség az emésztőszervrendszeri zavar. A két szemnek igencsak megvan az illúzió, miszerint a horizont vízszintes.

A vacsora kis felvágott, paradicsom, kenyér, fokhagyma, jégkocka a vízben... Alig tudtam enni, még üres volt a hasam.A kis napozóterasz odalenn

A hajót áthvittem a kis beechről a napozóágyhoz. Arra gondoltam, hogy innen könnyebb indulni, ha erősödne a hullámzás. Vlado segített finoman kiemelni a hajót a sziklákra. Mondta, aludhatok a házban is, én viszont ragaszkodtam, hogy a hajómnálmaradok, nem hagyom magára. Ezt jól tettem...

Hajnalban, 5 óra körül ő el fog menni Burgasba, javasolta a hajnali indulást nekem is. Használjam ki a jó időt, amíg még az van. Letelepedtem a nyugágyra, fejem felett két napernyő, közvetlenül alattam a matracom, lapátom az asztalon tisztességes pózban, így aludtam el kivételesen naplóírásnélkül. Add a comment

2016 VIII.8.

VIII.8.

Lat 41 44.931N Lon 028 02.400E

{xtypo_dropcap}H{/xtypo_dropcap}ajnalban ugrottam,mert nőttek a hullámok és megmozdult a hajó. Kijjebb emeltem a sziklákon finoman. Az öreg, akin a 63 év semlátszik, lejött reggel, mondta,neki mennie kell, ahogy tegnap este is mondta. Néztük a tengert, vadabb, mint előző nap. Az égen sűrű felhők, aNap sehol. Esni fog? A törőhullámokmár már az öböl bejáratánál elkezdődtek és végigsöpörnek a nagy beechig. A mienkre, a kicsi oldalsóra is jut, így résen kell lennem induláskor, főleg a zátonyok miatt.

Naplóírás közben kekszet ettem hálózsákba csavarva. Fáztam, fújt a szél. Minden okmegvan arra,hogy maradnom kéne, de menni akartam. Ha elérem Törökországot,ott már mélyebb a meder és talán kevésbé elmebetegek a hullámok. 8 NMi van a következő fokig, aztán 250 fokra kell haladnom, ott talán szélárnyék lesz, a hullámok sem annyira vadak. Lassan csomagolok, akárhogy is lesz, jó jel, ha ritkulnak a felhők. Legalábbis jó így felfogni.

Lassan, megfontoltan kerültem ki a kis öböl nagy szikláját. A bejáratnál már éreztem a magasságokat, a hullámvasutat. Amint kiértem a parttól távolabb, megtudtam, mi táplálja a hullámokat. Az első ijesztő volt, egy hullámvölgyből néztem fel hátrafelé. Vártam, hogy megtörjön és teljesen beterítsen. Most nem tette, csak később a párja, mikor már hozzászoktam a jóhoz, a nagyobb szintkülönbségekhez.

A hullámok nagyrészt hátulról jöttek, a 6 métereseknek ez volt a szokásuk. Erre nőtt rá innen-onnan még néhány kisebb vonulat, mely egy óriási hullámot 10-15 méter hosszon lépcsőzetessé tesz. Ezzel kevésbé félelmetes a helyzet látványtechnikailag, amely a filmes szakmában hátrány lenne. Csakhogy ebben a pillanatban nem érdekelnek a filmek. Ha egy nagyon magasan lévő hullámhegyet jól kap el a szél, az túlfut, megtörik, és ha ott vagyok, mindenemet beteríti a víz teljes hosszon. Talá tíz percenként van egy fürdés, mindez ingyen, strandbelépő nélkül.

Igyekszem úgy mozogni, hogy a neoprén spritzdeck ne szakadjon szét, mert akkor pár perc és megtelik a hajó. A szilikonos javítás csak ideiglenes rajta. A jobb lábamnál a lábtámasz folyton kilazul, a tengely átfordulásával. Ilyenkor dühömben hangosan szídom azt, akitől vettem, aki megesküdött rá, hogy az jó. A lábtámaszt, a raklapfedeleket és a csavarokat, köteleket vettem csak késztermékként, minden másért csak magamat szídhatom. Egyelőre ezek itt mind az életemet jelentik, ha valami nem úgy működik ahogy kell, láncreakciót indíthat el, aminek a végén egy vízihulla úszik a hajó mellett, 10 méteres kötélszárral hozzáerősítve.

Elértem a bulgár-török határvonalat. A parton 2 hatalmas oszlop, rajtuk két hatalmas zászló, hogy nagyon messziről látszódjon. Tényleg jól néz ki. Itt kapták el 2 éve a két kanadait, akik áteveztek a törökökhöz szabályos kilépés nélkül. Engem most itt senki sem bánt. A hatalmas épületeken kívül arra viszont nem futja, hogy ez egy ki- és beléptető pont legyen? Hol a logika? Ilyen alapon bárki elkezdi megközelíteni Törökországban az isztanbuli check-in pointot, tulajdonképpen illegális határátlépő. Húzok tovább. Várom, hogy elérjem azt a fokot, ahol talán árnyékoltabb a víz.

(Egyre kevesebb esténként az erőm naplóíráshoz, innen ezt a részt másnap fejeztem be.)

A hullámokat, ezeket az 5-6 métereseket kezdem megszokni. Vidám otthoni hétköznapjaimon fekete-tengeri körtúrákat fogok majd szervezni januári indulásal, sit-on-top kajakokkal elmebetegek részére. Garantált siker. A hatalmasabb hullámok nagyobb figyelmet igényelnek, jobban rolláztatják a hajót balra, a tarajok pedig amikor a hajón törnek meg, mintha jobban rájuk kellene dőlni. Ilyenkor hátulról is érezni valami lökést, ilyen korábban nem volt.

Egyszer sem néztem már hátra. Nem azért, mert esetleg félnék valami mumustól, hanem mert nincs értelme. A spricóban nehéz mozogni, a csípőmozgás szétszaggathatja a friss javítást, ezzel bedőlne a víz a hajóba. Amúgy sem akartam az izmaimat kitenni nemmegszokott mozdulatoknak, mert ha kiakad valamim, adhatom a vészjelzést. Öregszem,vagy valami hasonló? Nem tudom, nem érdekel.

Paranoid módon mértem fel minden potenciális halálforrást, ami nekem van cimkézve. Ekkor egy nyugodtabb halálfelmérő pilanatban megint kiakadt a jobb oldali lábtámasz. Akkorát ordítottam, hogy berekedtem. Lenyugtatott nagyon gyorsan. A neoprén cipő talpának recéi mozgás közben a tengelyt pörgetik, így akad ki. Lerúgtam a neoprén cipőt, inkább sebesedjen tovább a sarkam,minthogy megőrüljek. Spricót ezután feltéptem, pedált rögzítettem, spricó vissza, taraj érkezik -- vízbetörés nincs.

Elértem a ...... fokot, fordulok jobbra. A hullámokitt már nem akkorák, cserébe a hátszél helyett jobbró jövő oldalszél van, ami a majdnem sík vizet idegesítően kavargatja. A hullámhegyek kisebbek, rövidek, hegyesek, jobban ingerlik a hajót. Inkább rázzák, mint döntik. Becélzok egy tankert, tudom, a farnál szokott a teljes legénység punnyadni ilyenkor. Talált. Érdeklődő török arc nézett le a bolhára odafentről. Megkérdeztem, a check-in valóban ott van-e, ahol a bolgárok mondták. Határozott igen a válasz. Emlékszem, a ,,Medúza'' motoros is itt lépett be, olvastam a hajónaplóját. Ezen az úton haladok most én is.

Erős szembeszélben odaértem a mrinába, a Coast Guard hajója mellé álltam. Ha sáros vagyok, vagy esetleg mégsincs itt semmi, a legjobb meglátogatni a mumust, akinek kötelessége, hogy vétség esetén levadásszon. Ide érkeztem most, kitárt lapokkal. Elmondták, hogy Istanbul a check-in, ez meg itt, amit produkáltam, ha partra tszem a lábam, illegális belépés. Tudtam ezt persze jól, viszont elővettem a legártatlanabb kutyafejemet, mert tudtam, hogy egyes országokban tisztelik a hülyéket. Bejött.

Ezek után nem a lincselés következett, mint ahogy az Magyarországon várható lenne, hanem kaptam egy csészeteát, két kis csukorral, hozzá egy fürt szőlőt, hiszen teához az remekül illik. Kérdezték, mit szoktam enni, van-e kenyerem. Sütni szktam, ha kell, tele vagyok liszttel és élesztővel. Erre adtak egy kiló török kenyeret, kis cipót, nylonba csomagolva. Nagy tisztelettel elraktam az első rekeszbe, hogy véletenül se érje víz.

Szürke egyenruhás török határőrök, szigor az látszik, nem lennék az ellenségük, de az emberség is ott van bennük. Egyértelműen kijelentették, hogy őrült vagyok. Ez nem titok, a bulgár belépésemkor ez a diagnózis már megszületett. A határőrök megmondták, hol lesznek a figyelőszolgálatok, miket kell elkerülnöm. Abszolút szabálytalan eljárás, mindent felrúg az a jóindulat amit tettek velem,viszont ők is tudják, hogy emberi erővel innen lehetetlen eljutni a hivatalos belépési pothoz. Ha valaki megkísérelné, belehalna. Mondtam, ha ebből a védett kikötőből pihenés nélkül kievezek, belemegyek ismét a 6 méteresekbe, és én a térképemen csak ezt az úticélt néztem ki magamnak mára. Úgy indulok innen, hogy nem tudom, hova érek, egyáltalán milyen a part, ki tudok- e kötni. Elindultam.

Ismét hátszél, mert a legtávolabbi partszakaszt vettem célba, aközeli várost levágom, hátha figyelik, oda megyek-e. Hátulról a szél borzolta méteresek jönnek, balról pedig szép lassan visszajönnek az 5-6 méteresek. Ez így megy estig. A Nap nem látszódik, folyamatosan felhők mögött van. A horizonton nyugaton a sugarak szögéből ítélem meg, milyen magasan lehet. Sürgősen ki kell kötnöm, a partot viszont nem látom csak pillanatokig, ha éppen egy hullám tetejév vagyok,és amikor egy másik magas hullámhely pont abban a pillanatban nem takarja el nekem a partot. Csak úgy lehet esélyem, ha kijjebb megyek, de nem annyira, hogy egy szörfhullám elkapjon és a falhoz vágjon.

Végig sziklafalak, a rájuk kenődő hullámok magasra csapnak. Látványos indikátorai a parti sávnak annak, hogy mi esélytelen. Csak azt nézem alaposabban, hol nincsenek ilyen felcsapódások. Tovább szemlélve szintén ez a helyzet kilométereken át. Végül, pont előttem, mintha lenne egy kis sáv, ahol csend van. Egyenes szakasz, fehér sávval. Ez vagy lapos szikla, vagy homokpad. Közelebb értem, elkapott egy tolóhullám hátulról, dobott egyet rajtam, majd utólért. A másodikkal már kint voltam a homokpadon, a harmadik már úgy kapta el a hajót, hogy kint voltam belőle, és húztam ki az orrát. a homokos partra. Vízbetörés semmi, csak ami amúgy is jár. Ezt a kis partszakaszt most megérdemeltem.

Tartva a Coast Guard esetleges vadászatától, szétszedtem a radarreflektort és letakartam a hajó piros részeit. Kihúztam a kicsikét a hullámverés okozta kis homokpad mögé, merőlegesen a partvonallal. Így részben takarásban van. Nos, ezt szúrja most ki valaki 500 méterről! Ki lehet, de csak úgy, a az ember tudja, mit keres...

Matracot fújtam, ettem egy halat a török kenyérrel, leszúrtam 5 poliamid csövet a homokba, ráterítettem a szúnyoghálót, a lelógó rszeit homokkal meghintettem, majd betoltam alá a matracot, majd a hálózsákot, végül magamat is. Naplóírás nélkül elaludtam. Add a comment

2016 VIII.9.

VIII.9.

{xtypo_dropcap}E{/xtypo_dropcap}lső éjszakám a török illegalitásban. Nem jó érzés.

Kisütött a Nap. Rossz jel, megnő a vízfogyasztásom, amikor csak 6 literem van. A kis öbölben van valami időszakos vízmosás, ez azonban most száraz. Tipikus magas sziklafalakkal határolt öböl, kabócák elszórtan konfenrenciát tartanak, egy kismadár magányosan repked ide-oda. Egyéb mozgásnak semmi nyoma.

Szétszedtem a guarát, megcsináltam a merőleges állást, két darab furatot csináltam 1-es fúrószárral, kis ujjaimmal tekergetve, mint valami ókori furkapiszka-eszközt. A merőlegesítő toldó rögzítése A4-es acéldróttal történt, ilyet is hoztam szerencsére. Van mindenem, csak nincs rám írva. A hajó hátsó köteleit felhasználtam az újfajta rögzítéshez. Ezt már teljesen fel lehet majd húzni. Nagyon hiányzik az ellendarab, ami még a román szakaszon letört egy kikötéskor. Most csak abból építkezhetek, ami maradt, a mostani szerelés pedig az innen történő kitörésemhez kell csak. Teszt majd odakinn történik -- és ez már vérre fog menni. Ha jól szerepel, az állapotot véglegesítem később. Ha rosszul, kínlódni fogok haladáskor, csak útban lesz, fel kell húzom.

Figyeltem a vizet. A hullámok annyira magasak a parton, hogy az északról jövők, az öböl déli, magas sziklafaláról visszaverődve elindul az északi oldal felé, oda, ahova viszont nem mindig jut be az északról jövő olyan erősen. Innen fogok kitörni. Két oldalról kapok hullámokat ugyan, de gyengébbek.

Időközben hála a törökországi magyar konzulátusnak, megvan a rodostói kapcsolatom, lesz rendes kikötési lehetőség, a múzeumban tudnak magyarul is. Aggódnak értem, de nincs mit tenni az időjárással.

Úgy döntöttem, maradok, meg sem próbálok elindulni, nem azért, mert nem tudnék, hanem mert inkább pihenek egy napot. Gondolkodtam, mióta vágyom egy ilyen lakatlan öbölre a sok kikötő és beech óta. Ez most jár nekem. Három nap lenne még hátra a Fekete-tengerből, elegem is van belőle -- akkor is maradok.

Berendeztem szállodámat a parton talált hulladékokból. Legnagyobb örömömre találtam a sziklák között egy hatalmas, meggypiros, 50 literes műanyag kannát, ami eredetileg valami bólya lehetett. Most remek fotelként funkcionál, miközben háttámla egy síma sziklafal. A sziklafalat természetes napfény melegíti, így egy ilyen alkalmatosság vesebetegeknek is ajánlható, különösen télen. (Csak ugye télen a szikla felfűtését kell mesterségesen megoldani.)

Az egész öblöt többször átnéztem, ismertem már az egész szemétdombot. Minden, ami cső formájú, érdekelt. Voltak polisztirol lapok, ezekre is jól rá lehetett ülni. Ha zöld növényt láttam, elkerültem, mert mind tüskés volt. Agresszív önvédelem szélsőséges körülmények között. Én is ilyenné válok?

Így hát akkor én ott semmi közepén fogtam magam, és elkezdtem kenyeret sütögetni. Az egyik palack napon felmelegedett maradékából, kevés élesztővel, fél kiló lisztből kavargattam a tésztát. Előbb elkevertem az élesztőt a liszttel, majd kiszedtem egy zsemlényit, hogy azt előbb süssem ki. A másik jó lesz holnap reggelire.

Elment a nap, érdekes, most mintha gyorsabban tűnne el. Vagy csak most figyeltem fel rá? Akárhogy is, egyre délebben vagyok. Lassítani lehet, de megállítani nehezen. A szúnyoghálós sátram már áll, én meg a kis zsemléből készített májkrémes kenyeremet majszolgattam hagymával, amikor elkezdett csepegni valami. Előkészítettem az összes sátorrudat, hogy azzal már ne kelljen szórakozni ha tényleg rákezd. Aztán végül mgis sátrat llítottam, bemásztam és elaludtam. Nem eredt el az eső, de ahhoz elegendő lett volna, hogy egész éjszaka átázott hálózsákban fázzam. Add a comment

IX. 22. Térkép


Nem sietek,otamat az időjárás befolyásolja. Ha sietnék, végigrohannám z egész távot és nem látnék semmit,nem tudnék semmiről semmit. Ez nem cél, ilyen alapon evezhetnék a Soroksári Dunaágon is.
Amit itt láttok,az csupán egy vándorlás... Add a comment