Világgá mentem. Kajakkal...

Világgá mentem. Kajakkal...

2016 --- amikor előre senki sem tudja, mit fogok tenni és merre megyek.

2016 június 11-én a budapesti Margitszigetről elindultam egy telitömött, saját tervezésű és építésű kajakkal lefelé a Dunán. Csak nagyon kevesen tudták, hogy nem csupán a Gemencig megyek.
Mindent azonban még ma sem tud senki. Oka ennek olyan személyek magyarországi léte, akik az indulásomig gátoltak a munkáimban. Rengetegen voltak, csupán a rosszindulat dolgozott bennük a személyiségzavaraikkal együtt.
Utam dinamikusan alakul és egyáltalán nem én döntöm el a nyomvonalam mibenlétét, hanem a sors, melyet az indulásom alapozott meg.

A jelenlegi térképen látható nyomvonalakat, útpontokat utólag frissítem. Amint egy nagyobb szakasz elérte teljességét, azonnal jelezni fogom.

2016 IX. 18.

IX. 18.

Az első átkelés napja a Dardanelláktól.

{xtypo_dropcap}H{/xtypo_dropcap}ajnalban beindult a hajóforgalom, a hullámokra ébredtem. 4-5 óriástanker kolbászolt ide-oda, legnagyobb örömömre hajóstul 2 m-rel feljebb kellett költöznöm, hogy el ne mosson a víz hálózsákostul.

Éjszaka csak néha ébredtem fel, amikor néhány ember bement a temetőbe, valószínűleg azt ellenőrizve, piknikezik-e ott valaki. Ezt külön tábla is tiltja, így feltételeztem, előfordul a jelenség néha.

Bementem a faluba vásárolni, majd egy omlettre, kávéra leültem 1 büfébe, hogy az átkelés előtt telezabáljam magam és hogy már ne legyen nálam a görögöknél török líra. Ez sikerült is, az árak iitt is hasraütés alapján alakulnak. Van kenyerem, 2-3 péksüteményem. Nem kell más, nem is lenne rá pénzem. Elegem van már a török árakból...

Felmentem a hegyre is, ahol a háborús emlékművek vannak.
Az erődszerű, tengerparti temető mellett kis övény vezetett fel a hegyre. Amint felértem, rögtön egy lövészárok fogadott. Falait fával támasztották ki, hogy a víz ne mossa szét. Nos, ha itt lövészek lettek volna, nem tudok ide feljönni csak halott emberként. Remek dolog volt ide építeni ezt a hegyet a lövészárokhoz.

Bunkerek sora is volt itt, két hatalmas, 8-10 m hosszú tarackkal. Ezzel ha eltalálnak egy angol hajót vízvonal alatt, annak bizony lőttek.

Kis vitrinben a harcok makettjét nézheti meg a látogató, egy butiksoron pedig souvenireket kaphat.

A hegy tetején van a hatalmas monolit, a sok mérföld távolságból is látható emlékmű. Alapzatának teljes felületét nevek borítják. Az emlékművet azért rakták ide, hogy az itt áthaladó hajó mindig lássa, tudja, mi volt itt. Tudatosuljon mindenkibven az, hogy a törökök itt foggal-körömmel megvédték országukat a feldarabolástól.

Visszafelé a hajóhoz odalenn a hegyoldalban még egy ágyút néztem meg. Ezt felfelé jövet nem vettem észre. Elforgatható volt ez is, mint odafenn a tarackok., szélén kis bunkerrel. Ott lehetett a személyzet, amikor az ágyú épp küldte az átkot...

Visszatértem a hajóhoz, majd egyszerűen elindultam. Az indulás mindig egyzerű, csupán az elindulás folyamatából áll. Könnyen rutinossá válhat az emberben reggelente, amikor valahova elindul.

Lassúra vettem a figurát, az első egy kilométert nem is éreztem. Eztán beindultam. Irány 310 fok, ez fog elvinni a távoli, egyenletesen szürke massza legközelebbi pontjához. A víz kezdetben sima volt. Amint beindult a szél, a hullámok szemből kezdtek el jönni, ütközve az áramlattal. Jellemtelen, 0.5-1 m körüli hullámzás volt, aztán hirtelen változás állt be. A déli szél maradt, a hullámok pedig irányt váltottak, délről, azaz balról jöttek. A guara jobb oldalon volt, minden rendben. Talán kikerültem az áramlatból már, és az Égei-tenger saját víz- és széljárását kapom? Nem érdekelt. 10 NMi van előttem, amit megállás nélkül akarok megtenni -- csak ez járt a fejemben.

Olyan érzésem volt, mintha a testem is felkészült volna erre a napra. Nem zsibbadt a lábam, semmim sem fájt.

Balra néha a távolban észleltem a Márvány-tengerről kifelé tartó hajókat, láttam mik mennek befelé. Hullámzásaikat már nem fogtm, elnyomta őket a szél által gerjesztett vízmozgás.

A sziget, Gökceada, halványan látszott csupán a napsütésben, nem úgy, mint előző nap, amikor egyetlen sötét massza közelebbinek éreztette a szigetet. Ha ilyenkor az ember nem tudja, milyen irányban kell mennie, olykor sok mérfölddel többet kell haladnia, hogy megtalálja a parton azt, ahova érkeznie kell. Ez tagolt partszksznál még súlyosabb.

A 310 fokot még a szélben is jól tartottam. Néha hátranéztem, láttam a világítótornyot, majd magam előtt azt a hegycsúcsot, amit induláskor kinéztem a tájolóval. Egyvonalban vgyok velük, nincs oldalirányú kisodródásom, nem babrált ki velem sem a szél, sem az áramlat -- már ha ez utóbbi vlóbn olyan erős itt.

Néha eszembejutott az a két péksütemény, amit a napi rekeszbe pakoltam a hátam mögé. Az átcsapó oldalhullámok miatt nem fértem hozzá, nem is voltam éhes, legfeljebb agyilag, így tovább eveztem, nem álltam le.

A partoknál egy halászhajót szúrtam ki a meredek hegyoldalnál., előtte egy vitorlást, melyet eredetileg vilgítótoronynak néztem. Codálkoztam, hogy a torony miért nem a hegyen van, aztán láttam, elmászik. Ha mászik, akkor a fehér folt egy vitorlás -- feltételezésem még jelzi, hogy elmém ép, azaz élek.

Lassan jött a part. A szél már Bf4, a hullámzás már untat, negyed óránként fürdés van a teljesen átcsapódó hullámok miatt. Szemben egy világosabb, magas partszakasz látszott, jobbra tőle kis öböl, felette magas, zöldebb rét, rajta 1-2 magányos fa, mintha hatalmas állatok legelnének ott. Jobbra világítótorony, előtte valami rom.

Ahogy elértem a parti sekélyebb vizeket, teljes szélárnyékba kerültem. Ettem egy péksüteményt a napi rekeszből, ittam rá vizet, majd megkerültem a sziklá partszakaszt északon. A szirtnél egy búvár lubickolt, aki annyira el volt foglalva a szigonyával, hogy észre sem vett. Magam elé néztem, a hajó orrával ha a társát eltalálom, neki lőttek... Nem volt társa, egyedül vadászott.

Ahogy befordultam Gökceada hatalmas keleti öblébe, ismét volt szél, hullámokkal, mindez frontálisan. Elhaladtam a meredek partszaksz mellett, a homokpadon kötöttem ki. Néhány állaton kívül más nyom nincs. lábam olyan mélyen süpped a homokba, hogy az igazán ritka jelenség. Mintha szivacsos lenne a homok.

Tüzet raktam, teát főztem, hallgattam a dombtetőn a kecskét, aki miattam nem mer lejönni inni. Az öbölben volt még egy horgonyzó halászhajó, más lényt nem észleltem. Valahol a müezzin énekel. Rendben, megyek aludni, késő van... Add a comment

2016 IX. 24.

IX. 24.

A második átkelés a Dardanelláktól, itt hagytam el Törökországot.

{xtypo_dropcap}E{/xtypo_dropcap}lőbb ébredtem, mint a halászok. A sátorban melegítettem egy kávét, megtoldottam egy csokoládésűrítménnyel. Megettem a maradék kenyeret egy halkonzervvel, felzabáltam az öszes kekszet, és kimásztam a sátorból. Nagyon gyorsan összepakoltam, ennek sajnos ismét egy sátorrúd-törés lett az eredménye. Semmi gond, majd megjavítom, ezen nem idegesítettem fel magam korábban sem.

Majdnem sima a víz, a Nap 5 fokos szögben áll még. Egy motoros lejött a partra a fenti táborból hogy elbúcsúzzon. Kár, hogy este nem beszéltem velük, érdekes csapat lehetett. Intettem, majd elindultam immár a zászlórudammal együtt. Most már nem kell majd titkolnom honnan jöttem, mert már nyugodtan nézhet a hatóság külföldinek, nem úgy, mint a törököknél, ahol már mindenkitől tartottam a végén.

Minden egyben volt. A két spricó közé beraktam magam elé két török csokit és a rádiót. Vízkészletem nem 10 liter mint az előző átkelésnél, hanem csak 3. Összenyomtam a palackot, ne lötyögjön nekem harántirányban is -- nos, ez már beteges tet volt. Beálltam 240 fokra.

Egy ideig szép sima volt a víz, folyamatosan jöttek a kis fodrozódások, ahogy a Nap magasabbra emelkedett, úgy jelent meg a szél is. Ébred a tenger!

https://youtu.be/90vLnKxucgI

Pontosan úgy történt minden, ahogy előre számítottam rá. A hullámok két irányból kezdtek el jönni. Ahogy az 50 fokról érkező szél nekiment Gökceada szigetének, a szél által gerjesztett hullámok kikerülték azt, majd az átkelési pontomnál két oldalról érkezve találkoztak. A sziget északi felérő jövő hullámok voltak az erősebbek, a tőlem balról érkezők a gyengébbek, mert ez utóbbiak megkerülték teljesen a szigetet, fokozatosn gyengülve. A grib-fájlok azt jelezték,hogy a szélirány 50 fokról 20-30-ra változik délutánra, ezt jó lenne elkerülni. Interferált hullámokban oldalirányú szél -- ilyenem ritkán volt, akkor i rövid ideig.

Erősödött a szél, folyamatosan nőttek a hullámok. A spricó alá rakott egyik csokit félúton ettem meg jutalomfalatként. Hatott. Ezt még két kézzel csomagoltam ki. Később, mielőtt a hard rock-menet elkezdődött volna, behabzsoltam a másodikat is, ezt csak két részletben tudtam megenni, mert csak egy kezem maradt a kibontáshoz. A török csokigyárak vízállóan csomagolnak, ezt kibontani Bf4-es szélben külön akrobatika.

Talán négyesével érkeztek jobbról a nagyobb hullámok, kiszámíthatóak voltak. Amint az első elkezdte emelni a fart, már ráfordultam 20-30 fokot hogy merőlegesen találjon el az esetleges hullámtaraj. A többi is jött. Mind csak tolt, tolt előre. A balról érkezők kicsik voltak, de alattomosak. Akkor törtek meg, amikor nem számítottam rájuk. Az átkelés felétől a sebességemet csökkentettem, mert a tartalék erőmet vészhelyzetre tartogattam. Ez a taktika eddig bevált, nem verenyezni jöttem, nem túrázgatni, hanem haladni, lehetőleg élve.

Egyszer csak betonba ütközött a lapát, alig bírtam áthúzni. Nem értettem. Szemből jövő áramlatnak nyoma sincs, azt a hullámokon látnám. Észleltem ilyesmit egyszer, denem ilyen erőégűt, akkor is megdöbbentem. Értetlenül gondolkoztam, miféle helyi áramlat lehet Limnos előtt, ahol a szél épp ellenkező irányba tolja a vizet. Aztán hátranéztem szokás szerint, hogy az oldalirányú elsodródást felbecsüljem, nos, ekkor káromkodtam egy cifrát.Az egyik törőhullám kioldotta a viharhorgonyomat, és félkegyelmű ott röhög narancssárgán a hajóm mögött. Egy ejtőernyőforma, ami vihar esetén lefékezi a hajót... Kiürítőkötelet persze lusta voltm rákötni. Felhúztam, erre beleakadt a guarába, gyakorlatilag ráhúztam alulról, mint valami sapkát. Visszaengedtem, guarát kiemeltem, horgonyt felzedtem és a hasamhoz, a neoprénbe gyűrtem. Amint a guara kikerült a vízből, már fordult is keresztbe a hajó. Visszatoltam, irányba lltam: 240 fok. Még mindig jó vagyok, kb. 2 NMi a marina, a napi célom.

A hullámok hegyesek, érezni, hogy ha erős itt a szél, akkor erős a rock and roll. A világítótorony után már láttam a marina sziklás gátját, a hajóm alatt a meder színváltozásait. Láttam a meredek partok tetején egy fehér autót, majd a vízben egy búvár bólyáját zászlótul. Az autót kikerülni könnyű volt, mert az a parton koptatta az utat, a bólyát búvárostul márkomplikáltabb volt, mert ezek tekeregtek ide-oda.

Valami belső örömöm is volt már, amit nem lehet megfogalmazni. Ez itt Görögország, ahol 9 éve nem jártam, és a Margitszigetről kolbászoltam idáig, ami kicsit messze van innen. Az idő elképesztő, a hajómat 8 éve kezdtem el építeni. Néha sok minden eszembe jut a folyamatokról még itt is.

A kőgáthz közelebb érve enyhe szélárnyékba kerültem, aztán befordultam a marinába. Gyönyörű halászhajók, tiszta, rendezett kikötő, sólyatér. Hat hajó volt kihúzva, három hajón dolgozott a gazdája. Amint észrevették hogy ki akrok kötni, egyikük közelített, kiabált valamit. Előbb azt hittem, el akr hajtani. Semmi gond, 50 méter a beech, ott napozóágy is van. Tévedtem. Csak a többieknek kiáltott, szólt, hogy valamit partravetett a szél.

Kijelentettem, mindenképpen legálisan szeretnék bejelentkezni az országba,nem úgy, mint a törököknél. Nem szeretnék tortúrát. Erre hívták a rendőrséget... Itt érdekes váltás volt, ugyanis a legrosszabbra számítottam. Nem ez történt. A rendőrök telefonon megkérdezték, meglátogatom-e őket egy távolabbi marinában, vagy küldjenek ki valakit hozzám a papírok átvizsgálásához. A kikötő 10 NMi, így a válaszom az volt,most inkábbpihenek egy kicsit. Odakinn Bf4 van, túl vagyok egy átkelésen, fizikailag nem lennék képes továbbállni, kényszerűségből kötöttem ki.

Fél óra múlva jött egy terepjáró és kiszállt belőle egy rendőrnő, aki pontosan úgy nézett ki, mint az Avatar c. film pilótanője, ráadásul a hajóm is érdekelte, kiderült, ő is túrázik. Minden fontosabb iratomat lefényképezte, majd mondta, tulajdonképpen míg a big harbourban be nem lépek hivatalosan azzal, hogy kitöltök 2 4-es oldalt, addig itt is illegálisan tartózkodom, nem csak a törököknél. Csak esetemben itt minden elnézhető. Így legalább megtudtam, hol a Check-In point, nem kell a Pilot Bookot bújnom. A CH12-t kell majd használnom, van ott néha hadihajó is, nem mindegy, hol kötök ki.

A déli fekvésű, nagy öbölben van egy kikötő, Moundros, ott van eg szervizes guru, aki ért a rádiómhoz. Megköszöntem az információt és hogy kifáradt hozzám, életem legkedvesebb rendőrnőjével találkoztam itt.

Ezután megpróbáltam besétálni a faluba, ami röpke 2-3 km a kikötőtől gyalog. Nem akartam kajakkal menni, mert közvetlenül a falunál 3-szoros szörfhullámok támadták a partot, jó volt nekem a marina, innen jobb az indulás, ha mennem kell.

Két halász, akik a hajójukat javították éppen, nem hagyott menni. Mondták, a taverna 5-kor nyit, addig egyek velük olajos halat és dinnyét. Volt kecskesajt is, mind finom volt. A görög kenyér valahogy sűrűbb volt a töröknél, nagyon jólesett.

A faluba menet láttam néhány érdekes pulykát. A tyúkok a kiscsibékkel legeltek az utak szélén, nem féltek semmitől. Családias hngulat a kertek alatt, út szélén, ezt nagyon furcsáltam, otthon iyesmi nem nagyon figyelhető meg. Egy háznál, zárt udvarban néhány kecske búsult, mert elvették tőlük a hegyeiket, nem tudtak kedvükre szökdécselni. Egyikük találékony volt és kedvelheti az építőipart, ugyanis a 10 cm keskeny ablakpárkányon parkolt teljes nyugalommal, domborodó, gerincoszlopáról lecüngő hasával pedig az ablaküvegre tehénkedett, azon csodálkoztam,hogy nem szakadtbe az egész keretestül. Bár ha a vektorokon elgondolkodom mint a kecske, akkor nem aggódnék, ő sem aggódik. Oldalirányban alig támaszkodik az üvegnek. Ez az épületdiagnosztika a kecske társaságában annyira megtetszett, hogy fotón meg is örökítettem, ezt mindenkinek meg kell majd mutatni. Ilyen az, amikor valakitől elveszik az életterét! Görcsösen még az állatok is ragaszkodnak a saját életükhöz!

A falu kihalt. Templom zárva, taverna terasza üres. Ez is zárva -- mondta 2 ott ülő hölgy, de nyugodtan leülhetek, ők is ezt tették. Van Internet, 17 óra körül van nyitás, addig pihenhetek én is.

Beszélgettem a netes kapcsolat kihasználásával otthoniakkal. Találomra hivogattam embereket, mintha még lett volnabennem valami feszültség, azért. Jó volt három otthoni arcot látni. Egyikük mögött fenn a magasban wc tartály figyelt díszletként. Miután ecseteltük, melyikünk hol foglal éppen helyet, obszcén röhögést hallattunk, egyikünk a tavernában, másikunk otthon, szintén meghitt körülmények között.

Amint a taverna nyitott, kértem egy kávét és egy limonádét. 2.5 euro. A parti kis beech büféjében 4.5 euro volt a kávé egy nagy jégkrémmel. Vigyázni fogok, az árak itt is magasak, ha nem magasabbak, mint a törököknél.

A marinába visszafelé félúton felvett autójával egy halász. Hármn vártak a kikötőben a kajakomnál, beszélgettek. Amint odaértem, üdvözöltük egymást, majd mindenki lassan ment a dolgára. Itt sem fogják bántani a hajómat, mint ahogy az eddigi országokban sem tették. Úgy látzik, a hajómat igzán csk otthon kell féltenem.

Megírtam az egyik parti reflektor fényénél a napómat, közben sorra érkeztek vissza kalmárira vadászó halászok. Felajánlották, hogy aludhatok a halászok kis pihenőjében, ahol berendezett konyha is van. Nem kell félnem, rendes kis hely az. Nem fogadtam el, mondtam, a hajóm mellett a helyem nem azért mert máoktól félteném, hanem mert a dolgoknak ez a rendje. Megértették.

A hajó mellett a sólyatér lejtőjénél négy korlátrudat összekötöztem, kifeszítettem a függőágyamat oly módon, hogy testsúlyom a rudakat ne tudja elferdíteni, megágyaztam, majd elaludtam. Add a comment

2016 VIII. 14.

VII. 14.

{xtypo_dropcap}É{/xtypo_dropcap}jszaka egy szörny ébresztett fel a brailai jachtkikötőben. Szépet álmodtam, de nem tudom mit. Az egyik ló méretű kiskutya feje a sátor szúnyoghálóján keresztül behorpadt felém, porszívócső átmérőjű orrnyílásai polipként rátapadtak a homlokomra. Ez nagyon rövid ideig tartott szerencsére, így a fejem nem került a dán dog tüdejébe. Ezután a rém távozott, mert jól végezte a dolgát. Csak ellenőrizte, hogy én vagyok-e a sátramban. Én voltam.

Morgás, stressz nem volt. Ilyen értelmes, jól nevelt házörzőt semmivel sem kergetnék el, az eddigiektől viszont féltem, mert ha kárt tennének a sátorban, akkor varrhatom pár napig.

Éjszaka 1 lassú hajókaraván haladt el, hangos, gyomorig hatoló főgépeit mély jóindulattal átéreztette mindenkivel. Velem is. A következő már szórakoztatóbb volt, az meg olyan hullámokat vert, hogy átkötöttem a hajómat, mert még az orra alulról szétveri a stég lejáróhídjának deszkáit. A hajómnak semmi baja, a lejáróhidat pedig visszarendeztem óvatosan, nehogy a gondnok felébredjen, aki a pontonon alszik saját kabinjában. A sátramig hallottam a horkolását, irigyeltem, hogy ilyen mélyen tud aludni.

5 óra körül ébredtem. Sátram egyharmada lelóg a betonról átlósan, ennyi hely nekem bőven elegendő volt. Hogy mégis jól álljon a sátor, alul hosszában az evezőlapáttal hidaltam át a hiányzó betonszakaszt. Szerencsére nem fordultam bele, így a parton ébredtem, nem a Dunában sátrastul, mint a zsákba varrt középkori török elítéltek.

A reggeli két kávé, három kolbász, kenyér. A kávét még a tulaj érkezéséig kifizettem, nehogy ez is gratis legyn, mint a vacsora, amit tényleg jóindulattal kínáltak fel nekem. Nem úsztam meg a találkozást. Búcsúzóul egy zsákot megtömtek paradicsommal, uborkával, kenyérmaradékkal és sajttal. Megmutattam a kikötő tulajdonosának a hajómon mindent, olyan részeket is, melyekről addig senkinek sem beszéltem. A gerincvonal belső téri vízgyűjtő-szerepe, a napi rekesz deckfedele és kétoldalt a másodlagos stabilitást növelő részek tetszettek neki a legjobban.

Közben a gondnok, aki a pontotnon aludt éjszaka, egy kisebb, 60-70 kilós, méteres halacskát kezdett el gátlástalanul pucolni egy valószínűtlenül hosszú késsel. A hal szájnyílásában egymás mellett két macskát is el lehetne helyezni keresztben, miközben a harmadik akadálymentesen kimenekülhet. Errefelé tehát nem csupán a gyorsjáratú hernyóktól, méteres siklóktól kell fára másznom, hanem a pindurka halaktól is remeghetek. Sebaj, kidolgozok majd egy algoritmust, hogy ne nekem kelljen rettegnem.

Elbúcsúztunk, mindenkivel kezet fogtam, a halnak megfogtam a fejét, tankoltam vizet, aztán irány Braila!

Sorra követték egymást a jobbnál jobb kikötők, jachtos-, no meg persze halászkikötők. Éttermek, pontonok, sétahajók. Ez a város egyszerre tartalmazta mindazt, ami eddig hiányzott. Viszont ahol megszálltam éjszakára, az volt a legújabb, legjobban felszerelt kikötő. Pont a város szélén, ami csendessé is teszi.

Következett az ipari kikötő rengteg, Duna közepén, szélén lehorgonyzott hajóval. Feltűnt a második tengeri tanker is toronymagas kormányállásával. Török hajó, isztambuli, fartükrén az IMO számmal. A személyzet pont ott hűsöl, élvezve a rollázásmentes folyami szakaszokat a horgonyláncon.

Ezután nem sokáig volt erdős szakasz a Duna két partján. A rádión CH16-on folyamatosan hallottam a galaci port controllra bejelentkező hajók forgalmazásait, ami a város közeledtét jelezte. Meglepődve tapasztaltam, hogy a Duna kilométertábláit már alig figyelem, csak a rádiót, hogy oroszul milyen számokat mondanak be.

Elkezdődött a galaci városrész bal oldalán a darusor. Ömlesztett áruk kirakodására épült daruk egymás mellett, sínen gördülve.Kiemelik a hajókból az ömlesztett árut, például kavicsot, majd saját maguk alá szórják egy hatalmas tölcsérbe. A tölcsér alsó nyílása a daruk alatt futó, szerintem 1 km hosszú futószalagsor egyikére tolja át a rakományt, így minden daru szelektíve egyszerre 15-20 hajót is kipakolhat. A futószalagsor a daruk alatti sínpár végén pedig a dunára merőleges úton továbbítja az árut valószínűleg a vasúti kocsisor felé. Ilyesmi van nekünk kicsiben a csepeli Freeportnál, ehhez képest kihasználatlanul, hiába volt nagy múltja, ezt is hidegre tették. Pedig egy ilyen egy országot láthat el olcsó szállítással és logisztikával.

Galac felső ipari kikötőjében egy török tengeri hajóról nem tűnt fel, hogy menetben van. Amikor a kormányállás hídját már kezdte eltakarni előlem a hajó igen magas orra, már jött is a hangjelzés. Kitértem, miután látszott a híd, leálltam és megkérdeztem tőle a CH16-on, hogy így jó leszek-e neki. A hangjából ítélve meglepődött, hogy egy 6.2 méteres hangya szóbaáll vele. A rádió azért is jó néha, mert hamar elkerülhetők a félreértések is. Például ha elkezdtem volna az öklömet rázni, akár rám is küldhette volna a rendőrséget -- és igaza lett volna!

A város központjában találtam egy pontont a sok között, ahol nagy nehezen kikötöttem a kejáróhíd alá, majd kidobáltam 1-2 dolgot, végül kimásztam. A személyzet egyik pincérnője csak annyit látott, hogy a bejáratra vezető híd közepén megjelenik néhány vízálló doboz, zsák, majd egy kéz, 1 fej, végül ezen két testrészt összekötő test néhány egyéb toldalékkal. A hatást fokoztam azzal, hogy kértem egy kávét pizzával, mert ez a kettő remekül passzol egymáshoz.

Az FTP képfeltöltés a szerverre innen sem megy, leáll. Haza kel küldeni a képeket, mert bármikor tönkremehet bármi, ami ebben a hőségben nálam van.

Az étterem konyhája a pontonhoz kötött hajón volt, ami, ahogy elnéztem, néha ki is ment a tengerre.

Indulás után tátott szájjal néztem a kilométerekig tartó hajógyárat, ipari kikötőket, ellátó állomásokat. A kikötőkapitányság díszes épülete és a rendőrség stégje után kezdődött mindez. Valami pirosra festett, tengeri konténerszállító hajót építettek itt folyamatosan. Egy kész volt, egy még be volt állványozva a vízen, egy pedig a sólyatéren volt, de már nem a hangárépületben. Az is lehet, hogy mégsem sólyatér volt ez, hanem liftes kiemelő. Nem mentem közelebb, láttam ilyeneket eleget.

A város elhagyása után feltámadt a szél, szórakoztató hullámok jöttek. Most örültem ennek, mert így nem aludtam el a vízen. Amint elkezdődött a határsáv, jobb parton sziréna. Nini, a román parti őrség, ki más? Rádió elő, kérdés: a jelzés nekem szól? A rádiós forgalmazás nyelvezetét az eddigi tapasztalataimhogy híven én is redukáltam, olyan, hogy OVER vagy OUT, nincs. Majd tengeren lesz, amikor nyolcan vannak a ch16-on...
Semmi válasz. Távcső elő: integetnek. Rendben. 90 fokos forduló jobbra, majd 600 méter sprint, két vigyorgó rendőt hűsöl a motoroson az árnyékban. Naná, hogy nem szeretnének barnulni! Nem baj, itt ők azt tesznek amit akarnak, elvégre a saját országuk. Igazoltatás, kérdezték meddig megyek ma. Ránéztem a Napra a fák mögé. Talán 10 km-t -- feleltem. Búcsú, aztán mentem is ennyit, végül a jobb parton, szemben Moldáviával kikötöttem. Homokpad, szép táborhely, tele szeméttel. Néhány tengeri hajó óriási hullámokat vetve elhúz.

Mobilgátnak a hajót a sátram mellé raktam, hogy legalább ne ijedjek meg annyira, ha reggel kiönt a víz. Sajt, paradicsom, uborka, kenyér a vacsora. Naplóírás, majd alvás valami sosem hallott madár kurjongása mellett, 50000 szúnyog jelenlétében. Add a comment

2016 VIII. 10.

VIII.10.

{xtypo_dropcap}J{/xtypo_dropcap}ó alvás volt. Reggel az öböl egyetlen kiasmadara csiripelt, mitha barátkozni akarna velem. Nem sok embert láthatott itt, egészen közel jött. Megettem a Franciaországból rám maradt mustáros makrélát, aminek szavatossága decemberben lejár. Majd bennem fog jelárni. Kisütött a Napodakinn a nyílt vízen már nincsenek tarajok, mintha a 4-es szél elállt volna.

Betoltam a hajót orral előre a homokpad azon részére, ahova éppen kifut a víz hullámzáskor. Felvettem a neoprén spricót, rá kívülre a Point65-öst, úgy döntöttem, azt rántom majd fel a hajóra, amelyiket gyorsabbnak ítélek meg az adott pillanatban. A P65-ös nyert, erre volt 1-2 másodpercem. Nem tudom, hogyan indultam el, hogyan sikerült kinéznek azt a pillanatot, amikor a szemből jövő nagyobb, majd a jobbról jövő, sziklafalról visszavert hullámok között kitörtem. Minimális vízbetöréssel sikerült teljesen szembemennema kintről jövőkkel, széllel szemben. Így haladtam egy ideig, míg el nem távolodtam a parttól talán 5-600 méterre, aztán irányba fordultam.

Amikor azt éreztem, hogy egy nap szünet után ismét éreztem a hullámokat, melyek 3-4 méter körüliek, a Fekete-tenger, a kis arany bogaram, gondoskodott, hogy még mélyebben átérezzem, ami jár. Balról fölém magasodott valami, ilyen eddig még nem volt, majd az egész úgy tört meg, hogy a víznyomást nem oldalról, hanem fentrőléreztem. Kitámasztás balon, tekerést nem érzékeltem a tollon, a hajó ezt a csapást mintha meg sem érezte volna. Az ölembenviszont 20 liter víz horpasztottaa gyengébb kivitelű P65 spricót. Még mindig nem mertem kicsatolni és feltolni helyette a hajóra az alatta lévő neoprént.

Vízballasztjaim, melyek általában a rendszersúlypontom mögött, alulvannak, most szinte üresek. A tegnap szerelt guarán még módosítanom kell, így nem lesz jó. Kínlódom vele. Ide epoxigyanta kell, meg még 2 munkanap.

Elértem a ...... fokot, fordulnékjobbra, csakhogy széles ívben kell a fokot kerülni, különben szörfhullámok tolnak a part felé, rá a sziklafalra, ami kegyetlen sorscsapás lenne nekem.

Semmi értelmes kiállóhely. Bulgáriában egy ilyen szélárnyékos helyen halászkikötő épül, itt nem. Távolban mintha egy embert látnék. Vízszerzési hely sehol. 10-12 gyros-alapanyag legel a parton gyanútlanul. Nem tudom, mit. Ők sem.

Ittam egy kis vizet, átcseréltem a spricót, hogy most már a neoprén feszüljön. Ráhúztam pluszban a point65-öset is, így még a szakadástól sem kellett annyira tartanom. Szép lassan, ahogy kikerültem a szélárnyékból, megjelentek a nagy hullámok ismét. Kinéztem a távolban egy településnek látszó helyet, 150-200 méter hoomokpad van hozzá. Víz kell, így nekem feltétlenül landolnom kell. Egy szörfhullám megragadott, majd mint egy torpedót, belefúrt a partba. Ugrottam, a következő szörffel feljebb húztam a hajót, két ember jött segíteni. Egyikük a beech vízimentője, aki megkérdezte, ép-e az elmém. Nincs egyértelmű válasz.

Fent igazi idill van. Ilyen olcsón kempinget kihozni nem lehet. gyakorlatilag mint egy menekülttábor, valahogy mégis tele rendes, kiegyensúlyozott emberrel.

Astrand annyira lepukkant,hogy itt napernyők sincsenek. Akinek kell, szerezzen magának és vigye ki,gondoskodjon arról, hogy ne tépje szét a szél. A szemét nincs rendszeresen takarítva,nem úgy,mint a román- és bulgár szakaszokon. Bár azért itt is van takarítás, reggelente a hullámok által kihordott vízinövényeket összegereblyézik. A traktoros napvégi szántás a homokon pedig végképp felejtős. Mégis gyönyörű az összhatás a maga egyszerűségével. Lerobbant sátrak turbósítva deszkaácsolatokkal, mindez letakarva kamionponyvákkal, telebútorozva kiselejtezett fotelekkel, ágyakkal, egyszóval a körülményeimhez képest ez luxus, tényleg jól éreztem magamat, és ez látszott is.

Itt ha egy tábla össze-visszavan törve, a maradék felületet is kihasználják valami értelmesre. Ha már olvasható, akkor ellátja a feladatát, léte értelmet nyer.

A kis öböl régebben nagy öböl lehetett, csak a bejáratát feltöltötte pár ezer tonna homokkal a hullámmozgás. Odabenn egy kis tavacska maradt meg, ami vízen még vezet valahova, mert motorcsónak van kikötve ott egy deszkákból, gerendákból, raklapokból ácsolt hídhoz. Ez a híd vezetett át a strandról a kempinghez, meg a büféhez.

A kis tavacskában a vízibiciklik mellett gyerekek lubickoltak, a parton páran hagyományőrző jelleggel azzal szórakoztak, hogy egymást felváltva leásták a másikat a homokba nyakig, majd megfigyelték, hogyan szabadul ki. Így egyre nagyobb rutinra, tapasztalatra tesznek szert a gyerekek arra nézve, hogyan kell ezt sikeresen csinálni.

A büfében, ami itt ,,bufe'', van áram, tévé, hűtőgép, valamint kisebb vegyesbolt tele korlátozásokkal. Ha kávé kell, csapolj a bódé mögött vizet, vedd meg a kávét, vidd a sátradhoz, főzd meg, aztán aztán azt csinálsz vele,amit akarsz, még meg is ihatod. Csak a büfében ne akard készen kérni.

A büfés egy találékony ember, van egy másfél méteres, hangtompítós ágyúja, mellyel néha előront, és lő egy durvát a strand felé sportból, hogy csak úgy porzik utána a táj. Nem szereti a madarakat, és ennek így ad hangot. Tulajdonképpen a macskákat sem, mert amint meglát egyet,ráuszítja a kutyáját, aki vadul meg is kergeti a szerencsétlen nénylábút, akinek külön beidegződése lehet a túlélésre, mert még él. Néha az asszony megszólja a büfést, ilyenkor, ahogy láttam, locsolótömlővel teszi helyre a fehérnépet, aki elfelejti, hol a helye.

Estig szereltem a guarát. Leástam a hajó alá a homokba egy gödröt, hogy lesüllyesszem teljesen és úgy rögzítsem.

Este felmentem a büféhez naplót írni a fényhez. Nem sikerült teljesen. Egy öreg leült velem törökül beszélgetni, angolul semmit sem volt hajlandó. Érdekelt ennek az oka. Egyetlen szóval jellemezte az angolt, mint nagyhatalmat. Szóba került a világháború is, ebben teljesen egyetértettünk. Mutogattam neki, hogy törökországot, mint egy darab húst,fel akarták szeletelni a nagyhatalmak. A törökök végül sikeresen megakadályozták ezt Cannakalénál, rengeteg ember meghalt, de az ország elkerülte a feldarabolást, ésez nagyérdem. Ezt kellett volna nekünk is tennünk, csak hozzánk a vezetőségbe márrégebben beférkőzött valami gonosz métely. Szóval az igazi török nem nagyon szereti a nyugatihatalmakat, akultúrájukat is kerülik.

Visszatértem a koromsötétben a hajóhoz,mert ott a helyem. A szúnyogháló-sátor felállítása után vettem észre 1 hatalmas, jellegzetesen homokszínű török kutyát, aki mindenáron velem szeretett vona családot alapítani most,hogy végre már az ágy is készen van. Nos, súlyban akkora volt mint én, azaz illettünk volna egymáshoz, viszont el kellett kergetnem finoman, mert beszédtémánk kicsit egysíkú lett volna.

Most pedig alvás! Add a comment

2016 VIII. 11.

VIII.11.

{xtypo_dropcap}H{/xtypo_dropcap}ajnalban a vízpára nagyon lecsapódott. Ez tulajdonképpen este kezdődött,már akkor láttam a távoli autók fényszórójánál, hogy a páratartalom magas. Elővigyázatosságból este ki sem nyitottam a nagy dobozt,hogy az útvonalpontot rögzítsem GPS koordinátákkal. A sós pára az egész dobozt szétszedte volna. Csak egy hét múlva derült volna ki, mi pusztult el.

A fényképezőgép aksija túlmerült, ennek Amper kell. Ettem 1 györslevest, kávét, majd irány a büfé laptopot, fényképezőt és telefont tölteni. Többet nem viszek fel, mert pofátlanság lenne a tábor egyetlen hosszabbítóját lefoglalnom a többiek elől.

Punnyadtam, de nem vártam meg, míg minden feltöltődik. Elbúcsúztam a büféstől, megmostam a fejem édesvízzel, majd átkeltem a pallókból, raklapokból összetákolt, de működő hídon a hajómhoz, ahol már ketten várták, hogy víze szálljak. Gondoltam, most kihasználom, hogy segíteni akarnak. Spricóba öltöztem, ráhúztam a hajóra, így ragadtak meg, toltak rá merőlegesen a törőhullámra, amimost nem volt nagy, hogy segítség kelljen, mégis jól esett. Integettem segítőimnek, elbúcsőztam a partszakasz látványától, ahol elfelejtettem fényképeket kszíteni. Végül elindultam az öböl déli sziklái felé.

Amint elhagytam az öblöt, észlelnem kellett, hogy az enyhén Kusturica-jellegű helyhez kikötő is tartozik. Ide kellett volna érkeznem tegnap! Akkor délután tovább is álltam volna kis pihenés után, nem kellett volna leragadnom. Sebaj. Láttam is ezt a szikláspartszakaszt, csak az eddigimarinák öntöttbetonból épültek, ez megitt terméskő. Nem ismertem fel, a világítótornyait pedig nem láttam.

Kellenes evezés volt egész nap. Szél semmi, hullámok 1 méter alatti döghullámok. A spricót is levettem. A guara egyelőre tökéletes, bár nagy víznél kell majd kipróbálni, nagy szélben. Közérzetem remek, mi több, még éhes is lettem délben, ami jó jel agyógyulásom felé. A burgasi ételmérgezésnek egyre kevesebb nyoma van.

Kikötöttem egy pici homokpadon, melynek medre 3-féle színben pompázott, mintha valami mesében lebegtem volna el felette kajakkal. Meredek sziklafalak, képeslaphoz illő terep. A ritka növényzet itt már nagyon jellemző mediterrán-jellegű, árnyék semmi.

Az egyik sziklarepedésből kilóg egy ág, arról lecsüng egy méltatlanul otthagyott, talán 10 négyzetméteres szakadt kamionponyva. Már messziről láttam a vízről a kék anyagot, tudtam, az ilyen csak azértvan ott, mert más árnyék nincs déltájban. Halenne,nem kéne oda ponyva, feleslegesen sehol sem láttam semmiféle ácsolmányt errefelé. Lefeszítettem a kék ponyvát 1 fadarabbal a homokba, rögtön lett annyi árnyékom, amely hűtötte a homokot nekem. Épphogy aláfértem. Ettem kenyeret, román májkrémet, amit valahol még a Dunán vette hagymát, kekszet.

Megfigyeltem a hajómnál két medúzát, akik nem tudták még eldönteni, hogy megdögöljenek-e, vagy sem. Ebben nem akartam őket zavarni, így tovább álltam. Valószínűleg a napok hullámmozgásai egy párszor a szikláknak csapták már a kis medúzákat, és ez már fájhatott.

Kicsit nőttek a hullámok, spricót viszont nem vettem fel, hiába csapott be kétszer a víz. Élveztem a haladást. Olyan szép sziklás partok vannak errefelé, hogy az bámulatos. Kis öböl, strand, persze ez sem úgy teetömve, mint Bulgáriában. Csak a luxusért megy a nép oda? Ez sokkal szebb, mégsem ide jönnek...

Távolban házakat látok a parton, ahogy tovább haladtam. Ott lesz a nap végpontja, ahogy a Nap magasságán látom. Nagyon hosszú beech, alig van valaki rajta. A halászhajóknál löktem magam partra. Egy török búvár Isztanbulból elmondta,hogy jobb, ha kijjebb húzom a hajót, mert nagyobbak lesznek a hullámok, amikor ideér majd a közelgő átok a Krím-felsziget felől. Még várhat az a kihúzás, goondoltam naivan... Megnézte a hajómat, a spricó végleges javítására tényleg 1 isztanbuli hajósboltot javasolt. Kaptam tőle 3 péksüteményt és 2 almát a holnapi kifulladásomhoz,amit akkor még nem értettem meg.

Odafenn az aranyosabb, fából készült étteremben csak török valutát fogadtak el, a másikban, a hotelszerűben eurót is. Narancslevet kértem.Konyha nem volt már, de sült krumplit ketchuppal, majonézzel, kenyérrel tudtak adni.

A nap hátralevő része naplóírással ment el. Ez már olyan számomra, hogy enélkül nem lenne teljes az életem. Egy nap kétszer van megélve így. Egyik a megélés, másik valahogy a történtek tudatosítása, elmélyítése. Semmihez sem hasonlítható érzés.

Az egész égbolt tiszta, nem állítok sátrat. Nem értem, milyen mumusról beszéltek nekem a halászok is. Aztán rájöttem...

Estefelé átmentem egy másik büfészerű helyre szocializálódni, hogy legalább a legszükségesebb szavakat csavarjam már ki valakiből. Csakhogy alig van közvetítő nyelv, az angolt mindenki rühelli. Többször rákérdeztek, amerikai vagyok-e, azaz fussanak-e tőlem,mint egy futóbolondtól. Megnyugtattam mindenkit, hogy ember vagyok. Ettem egy hamburgert. Ilyen miniatűr, kínai adagot szerintem Kanton külvárosi nyomornegyedében sem adnak az ingyenkonyhán, de jó volt. Ittam kétféle vitaminos török üdítőt, egyet megvettem másnapra ebédre. Akkor még nem tudtam, mi lesz...

Kint már koromsötét van, a kis teraszon párok vacsoráznak., háttérben 10-15 méteres szemmagasságban a tenger dbja fel a hangulatot. Csupán a fokozás kedvéért egy váratlan pillanatban elszállt az áram. Valahol heves, mély hangú török káromkodás, amúgy minden nyugodt. Merem remélni, hogy van Fi-relé és nem szálltak el az elektromos hálózatba kötött gépeim.

Végül nyugovóra tértem szúnyoghálóval letakart matracomra, a hajóm mellé, akire most éjszaka különös gonddal kellett vigyáznom... Add a comment